A változás szele

I wish I found some better sounds no one’s ever heard,

I wish I had a better voice that sang some better words. 

- Twenty One Pilot (Stressed Out)

Haragudtam a nagybátyámra. Joe bácsi képes volt elráncigálnia magával Heathcote–ba, egy lepukkant városkába, ami több mint 20 km–re volt Sydney–től. Azaz az otthonomtól. Távol Amy–től a csajomtól, távol a kezdetleges Ultimate Whisper nevezetű bandámtól. Távol a rohadt iskolámtól. 

Franc gondolta, hogy még az iskola is tud hiányozni. A maga szabados közigazgatásával, és a többi seggfejjel. 

– Jó lesz, meglásd – veregetett vállon biztatóan Joe bácsikám. – Eric segít majd beilleszkedni. 

Nem törődöm módon leráztam magamról a kezét. Az egész életem tönkrement. 

Kezemben a gitárommal és a csomagommal, feldübörögtem a vendégszobába. Eric–nek, az unokatestvéremnek esélye sem volt üdvözölni. Egészen az ajtóig követett, de az orrára csaptam az ajtót. 

Nesze neked Joe bácsi! 

Addig játszottam a gitáron, amíg Eric el nem kezdett döngetni. 

– Kuss, legyen már Luke! 

A falak elég vékonyak voltak, én pedig nem egy könnyed altatódalt játszottam. Mit sem törődve pengettem továbbra is. A fejem olyan volt, mint egy méhkas. Fennhangon énekelni kezdtem, de a gondolataim még így is hangosak voltak 

"Anyádéknak el kell utazniuk pár hónapra. Közösen úgy döntöttünk, hogy addig nálam fogsz lakni. Apád már át is íratott a Heathcote–i gimnáziumba. Holnap indulunk." 

Úgy éreztem, hogy a szüleim ismét cserbenhagytak. Rengeteget utaztak, de ennyi időre még soha sem merészkedtek el. Önállóságra neveltek és tessék még is kapták. Luke, az ő kicsi fiúk önellátó, és önálló volt. Rossz néven vették, hogy dohányzom, piercing van–, és hogy punk rock zenekarom van. Bántotta őket, hogy nem szóltam Amy–ről csak akkor szereztek róla tudomást, amikor egyszer rajtakaptak minket a szobámban. Nem értettem a felháborodásuk. Felnőttet akartak, tessék. 

Mégis inkább az zavart a legjobban, hogy még csak fel sem készülhettem. Már hetek óta tudták anyámék, hogy elmennek és csak úgy leléptek. Valakinek be kellene vonnia a szülőbizonyítványukat. Silány munkát végeznek. 

Az éhség lehajszolt a konyhába. 11 óra körül volt, de semmi életjelet nem adott sem a bácsikám, sem Eric, így lelopakodtam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Senki nem volt lent. Félig behajoltam a hűtőszekrénybe, és ehető dolgot kerestem. Látszik, hogy két férfi él itt. Konzervek és mirelit kaják sorakoztak a polcokon. 

– Vegyél ki pizzát. 

Megugrottam és lefejeltem a felső polcot. Egy babkonzerv jól fejbe talált. Szitkozódva hajoltam ki. Eric az asztalnál ült és vigyorgott. Morogva kirántottam a pizzát és levágtam az asztalra. 

– Apa alszik – jegyezte meg. 

– Jó neki. – Kibontottam a megfagyott pizzát és a sütőbe tettem. Beállítottam a hőfokot, majd leültem Eric–kel szemben. Eric sokat változott. Néhány éve még nyeszlett vékony srác volt, most azonban izmosabb volt. A haját is lenyíratta, és zselét használt. A stílusa is megváltozott. Nagyon hasonlított Joe bácsira, de még volt benne valami. Gőg, és hiúság. 

Szenvtelenül bámultam továbbra is Eric–et. 

– Hogy megy a banda? 

Eric folyamatosan ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kitöltse a csendet. Én, azonban jobban szerettem hallgatni. Persze az unokatesóm nem zavartatta magát, folytatta a csevegést. 

– Hallottam a szüleid nagyon kibuktak rád. A piercing, Amy, és a cigi... Szerintem apám örült a legjobban, amikor anyádék megkérték, hogy gondozzon. 

Felvontam a szemöldököm, mire Eric mentegetőzve hozzátette: 

– Persze csak utánam. 

– Képzelem. 

– Apu nem olyan rossz, sok mindent megenged. Szerintem cigizhetsz, csak nem a házban. A barátnőd is elhozhatod látogatóba... 

Bárcsak befogná! 

A sütő csipogása megszakította Eric monológját. Felálltam és köszönés nélkül elindultam az ideiglenes szobám felé. A lépcső közepén jártam mire Eric utánam ordított. 

– Lukey! Hová mész? Kész a pizza. 

– Már nem vagyok éhes. 

Reggel, zihálva ébredtem. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Szorosan lehunytam a szemem és magam elé képzeltem a szobám sötét falait, a sarokba lógó gitárom és a könyves polcom, ami roskadásig sorakoztak a kedvenc könyveim példányai. Már épp megnyugodtam, amikor csörömpölés hasított a csendbe, amit szitkozódás követett. A szemeim kipattantak és szembesültem a silány valósággal. 

Joe bácsinál vagyok. A falak fehérek, a gitárom a földön van és nyoma sincs egy könyvnek sem a szobában. Talán az egész házban sincs. Morgolódva másztam ki az ágyból és lesétáltam, hogy megnézzem mi a gond, lent. Fojtott veszekedés szűrődött ki. 

Eric már lent volt, egy szál alsóban, akárcsak én. Joe bácsi talpig ruhában, az asztal mellett, a sípcsontját dörzsölgette. Ahogy megérkeztem felnézett és kiegyenesedett. 

– Halljam, melyik hagyta a sütőajtót nyitva? – Először rám, majd Eric–re nézett. 

– Én – motyogta Eric a szemét dörzsölgetve. Kávét töltött magának és helyet foglalt. 

– Legközelebb csukd be. Nem szeretném eltörni a lábam. 

Eric bólintott. Ebben biztos vagyok, hogy nálunk nem így zajlott volna a dolog. Még mindig elképedve ültem le a székre, amivel Joe bácsi kínált. Sok volt ez így egy napra. Nem otthon ébredni, két napig cigi nélkül, távol az otthonomtól. 

– Mennem kell dolgozni – mondta, én pedig szentül hittem, hogy Joe bácsi soha sem megy munkába. Apám mindig azt szajkózta, hogy élősködik mindenkin. Kezdett új kép kialakulni bácsikámról a fejemben. Talán épp ideje volt használni a saját fejem és nem a számba rágott mondatokat ismételgetni. 

Joe bácsi, mielőtt elment volna Eric lelkére kötötte, hogy ne hagyjon zűrt csinálni (amit a szüleim manipulatív tevékenységének tudok be.) Ők lefestették nekem Joe bácsit megátalkodott pénzéhes parazitának, engem meg keménykezű nevelésre szoruló köcsögnek. Otthon már csak így megy ez. 

Kinéztem az ablakon. Az utca kihalt volt, leszámítva azt az egy dilis futót, aki ma sem hagyta ki az edzését. Vigyorogva figyeltem, hogy a szerencsétlen egyre közeledik és már–már azt hittem, hogy menten összeesik. Már ilyen korán is dög meleg volt. Azonban egyenesen futott továbbra is. A ház előtt járt, amikor lelassított. Tudtam én, hogy nem bírja! Kerestem rajta az ájulás jeleit, de nem láttam. A helyett igencsak sok... dolgot. A futó bomba jó csaj volt. Shortban és sport melltartóban volt, a barna haja a fejére volt tetőzve. Izzadt, ami azt illeti. Ha nem volt reggeli merevedésem, akkor most lett. A lány a kézfejével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtság cseppeket és légzési gyakorlatokat végzett. 

Az arcát nem láttam tisztán. Szív alakú arca volt, és ennyi. A szemeit és a többi arcrészét nem láttam. Vigyorogva fordultam el az ablaktól. 

– Mi van? – zsörtölődött Eric. Rohadt álmosnak tűnt. 

Vállon veregettem, amikor elhaladtam mellette. 

– Minden rendben van. 

– Eric? – Annyira elveszett voltam, hogy az nem igaz. Az előttem tornyosuló iskola sokkal inkább volt nevezhető iskolának, mint sem az enyém. Rémisztő volt. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. 

– Mi van? – morgott Eric. 

Még mindig nem ébredt fel teljesen. Meg akartam osztani vele a dögös futócsajt, de túl önző voltam. Nem akartam, hogy eggyel több rajongója legyen. Azonban biztosra vettem, hogy ismeri vagy tudja, hogy kiről van szó. Természetesen soha sem csaltam volna meg Amyt, de ő nem volt itt, én pedig igen. Nézelődni pedig szabad. 

– Jó lenne, ha idetolnád a segged, mert mindjárt csengetnek – mondtam szenvtelenül. 

– Honnan tudod? – morgott, de gyorsabb tempóra kapcsolt. 

Körbenéztem. A diákok többsége eléggé iszkolt az iskola felé. Néhány pár, a motorháztetőn adott műsort. Az akkor érkezett tanárok széthajtották őket, majd besiettek a főkapun. A tanár eltűnése után több ember tért vissza az autóhoz. 

– Első szabály – kezdte Eric, amint beértünk az épületbe. – Nem pofázol Ms. Leecks–nek. Nem szereti a menő macsókat, és főleg a piercingeseket. Továbbá, ezen okokból kerüld el a pszichológia tanárt, a matekot, a kémiát... 

És szerintem felsorolta az összes tanárt. A piercingem forrónak éreztem, amint beléptünk a csarnokba. Az emberek bámultak, mintha kézen állva jöttem volna be. Akaratlanul is kihúztam magam és kifejezéstelen lett az arcom. Körbenéztem és mindent memorizálva követtem Ericet. Habár fogalmam sem volt merre. 

– Luke! – szólított meg. Egy gúnyos mosoly terjeszkedett az arcomon, majd tovább sétáltam, mintha nem tudnám, hogy néznek. – Balhé szagot érzek. Remélem, hogy senki sem fog provokálni. Soha se üss először. 

– Rendben – bólintottam. – Különben sem vagyok verekedős típus. Én jobban szeretek a szavaimmal visszavágni. 

Ekkor elsietett mellettünk két vihogó csaj. Az idegesítő fajtából. 

– Szia, Eric! 

Eric–re néztem, aki csak ennyit mondott. 

– Látod? Eddig még csak nem is köszöntek. 

Vállon veregettem az unokatestvérem, mert láttam, hogy aggódik. Nem tudtam mire vélni, ezért próbáltam megkönnyíteni a dolgát. 

Minden órámra elkísért és ellátott tudnivalókkal. Próbáltam figyelni, és megjegyezni mindent, de valahogy az agyam elérte a maximális befogadó képességét. 

– Már kibírtuk az ebédszünetig, ha addig minden rendben van, akkor nem lesz gond az év végéig. Ne szúrd el! Én nem leszek ott az ebédlőben, de tegyél meg valamit. Jól figyelj, kerüld el Tiffany Matthewst! 

Biccentettem. A neve már rémisztő volt. Eric szavaival élve a két lábon járó megtestesült baj. Szóval jó személyleírással ellátva, Eric csak annyit mondott, hogy nagy a melle, és úgy néz ki, mint egy modell–. 

– Hát itt van egy kettő olyan... – morogtam, mert nem nagy segítség volt. 

– Ne aggódj haver. Megismered – kacsintott rám és elment az órájára. 

A töri órát alig éltem túl. Be kellett mutatkoznom, a mai nap ez volt a negyedik. Ugyanazt mondtam mindig. 

– Luke vagyok, Sydney–ből. Imádom a történelmet. 

A végét mindig az adott órára változtattam. A gond csak az volt, hogy a történelmet és a vállalkozást ugyanaz a tanár tartotta így arra változtattam meg, hogy: 

– ...imádom a zenét – A tanár biccentett és leülhettem. 

Zenét hallgatva érkeztem az ebédlőbe. Alacsony mennyezetű épület volt, és meglepően tiszta. Az előző sulihoz képest. Amint beléptem körbenéztem. A leggyérebben elfoglalt asztal felé vettem az irányt. Két lány és két fiú ült ott. A lányok háttal voltak, így vidám csacsogásuk elfedte a közeledésem. Az asztal bal része üres volt, oda akartam ülni. 

A srácok furán méregettek. Egyikük sem volt macsó. Eric listáján megvolt az első pipa. Nem voltak sportolók. Pipa. És csak két csaj volt ott, akik valószínűleg átlagosak. Pipa és pipa. A nyakamra toltam a fülhallgatóm. 

A csevej hirtelen abbamaradt. Az egyik lány megfordult. 

– Mit ácsorogsz itt? – kérdezte a vörös hajú. Magas volt, vékony, és a fogai között rés volt. Összességében aranyos volt. Mint egy kiskutya. A zöld szemei olyan intenzitással méregettek, hogy a bal üres sarokra mutattam. 

– Leülhetek? – kérdeztem feszengve, de nem adtam semmi jelét. 

– Mit szólsz Danielle? – A kérdés, a még mindig háttal ülő, csajhoz szólt. Barna hullámos haja volt, ami a derekáig ért. Fekete pólót viselt és egy sima farmert. Hátulról egész jó volt. És akkor jön az a rész, amikor megfordul és az arca... nincs rendben. De nem fordult meg. A haja mögé rejtőzött. Betudtam annak, hogy telibe szarja a jelenlétem. 

– Üljön – vetette oda. 

Így lehuppantam az üres részre. Túlcsend volt, az ízlésemnek. Talán mégis csak Eric locsogó szindrómám van. Kibontottam a szendvicsem és enni kezdtem. Csak így maradhatok csendben. Nem folytam bele a beszélgetésbe, csak rágtam, nyeltem és rágtam. Az asztal légköre megváltozott, csak nem akartam tudomást venni róla. Elkaptam néha a többiek pillantását. 

– Mi van? – kérdeztem morogva. 

A csaj felkapta a fejét. Egész végig egy szót sem szólt. Rám nézett. A szemei azt súgták, hogy itt megölne, ha tehetné. A futó lány volt. Az arca kipirult, így a szeplői nem látszottak annyira. A szemem mogyoróbarna volt, az orra és az ajka tökéletes volt. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen szépség miért lóg, három gyogyóssal, akik szájtátva bámulnak rám. 

– Milyen volt a ma reggeli futás? Elfáradtál? – érdeklődtem csipkelődve. 

– Te–te –te leselkedsz. Utánam? 

A mondat második felét tagoltan, nagy szünetekkel mondta. 

– Ne legyél ennyire beképzelt Danielle. Nem körülötted forog a világ – mondtam gúnyolódva. – Elég sokan vannak a Földön rajtad kívül is, ha nem tűnt volna fel. 

Danielle összepréselte az ajkait és elfordult a vörös srác, a keze után nyúlt, de Danielle elrántotta. Amilyen szép volt, olyan idegesítő is. 

– Neked mi bajod? – emelte az égre a vörös a szemeit. – Uram, azt hittem, hogy képes vagy kussban enni... 

– Rachel... – A barna hajú srác megszólította a vöröst. 

– Oh, Marc, ne "Rachel"– ezz nekem! – reccsent rá, mire a Marc mellett ülő srác - aki meglepően hasonlított Rachel–re szólásra nyitotta a száját. – Te meg Carl meg se próbálj megszólalni! 

Hirtelen felém fordult. Ó–ó. 

– Na, ide figyelj seggfejkém – kezdte indulatosan. – Rohadtul nem érdekel, hogy miért vagy itt, de fogd a tálcád és húzz a bús pics... 

– Rachel! – szólalt meg szikrázó szemmel Danielle. – Elég. 

– Húzz el. Csak simán – tette hozzá Rachel. – Most. 

Mérlegeltem, de végül leléptem. Nem volt tálcám, így a barna tasakommal vonultam el. A szertár melletti lépcsőn ettem meg a maradékot. Ez a nap nagyon jól indult...

A változás szele

I wish I found some better sounds no one’s ever heard,

I wish I had a better voice that sang some better words. 

- Twenty One Pilot (Stressed Out)

Haragudtam a nagybátyámra. Joe bácsi képes volt elráncigálnia magával Heathcote–ba, egy lepukkant városkába, ami több mint 20 km–re volt Sydney–től. Azaz az otthonomtól. Távol Amy–től a csajomtól, távol a kezdetleges Ultimate Whisper nevezetű bandámtól. Távol a rohadt iskolámtól. 

Franc gondolta, hogy még az iskola is tud hiányozni. A maga szabados közigazgatásával, és a többi seggfejjel. 

– Jó lesz, meglásd – veregetett vállon biztatóan Joe bácsikám. – Eric segít majd beilleszkedni. 

Nem törődöm módon leráztam magamról a kezét. Az egész életem tönkrement. 

Kezemben a gitárommal és a csomagommal, feldübörögtem a vendégszobába. Eric–nek, az unokatestvéremnek esélye sem volt üdvözölni. Egészen az ajtóig követett, de az orrára csaptam az ajtót. 

Nesze neked Joe bácsi! 

Addig játszottam a gitáron, amíg Eric el nem kezdett döngetni. 

– Kuss, legyen már Luke! 

A falak elég vékonyak voltak, én pedig nem egy könnyed altatódalt játszottam. Mit sem törődve pengettem továbbra is. A fejem olyan volt, mint egy méhkas. Fennhangon énekelni kezdtem, de a gondolataim még így is hangosak voltak 

"Anyádéknak el kell utazniuk pár hónapra. Közösen úgy döntöttünk, hogy addig nálam fogsz lakni. Apád már át is íratott a Heathcote–i gimnáziumba. Holnap indulunk." 

Úgy éreztem, hogy a szüleim ismét cserbenhagytak. Rengeteget utaztak, de ennyi időre még soha sem merészkedtek el. Önállóságra neveltek és tessék még is kapták. Luke, az ő kicsi fiúk önellátó, és önálló volt. Rossz néven vették, hogy dohányzom, piercing van–, és hogy punk rock zenekarom van. Bántotta őket, hogy nem szóltam Amy–ről csak akkor szereztek róla tudomást, amikor egyszer rajtakaptak minket a szobámban. Nem értettem a felháborodásuk. Felnőttet akartak, tessék. 

Mégis inkább az zavart a legjobban, hogy még csak fel sem készülhettem. Már hetek óta tudták anyámék, hogy elmennek és csak úgy leléptek. Valakinek be kellene vonnia a szülőbizonyítványukat. Silány munkát végeznek. 

Az éhség lehajszolt a konyhába. 11 óra körül volt, de semmi életjelet nem adott sem a bácsikám, sem Eric, így lelopakodtam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Senki nem volt lent. Félig behajoltam a hűtőszekrénybe, és ehető dolgot kerestem. Látszik, hogy két férfi él itt. Konzervek és mirelit kaják sorakoztak a polcokon. 

– Vegyél ki pizzát. 

Megugrottam és lefejeltem a felső polcot. Egy babkonzerv jól fejbe talált. Szitkozódva hajoltam ki. Eric az asztalnál ült és vigyorgott. Morogva kirántottam a pizzát és levágtam az asztalra. 

– Apa alszik – jegyezte meg. 

– Jó neki. – Kibontottam a megfagyott pizzát és a sütőbe tettem. Beállítottam a hőfokot, majd leültem Eric–kel szemben. Eric sokat változott. Néhány éve még nyeszlett vékony srác volt, most azonban izmosabb volt. A haját is lenyíratta, és zselét használt. A stílusa is megváltozott. Nagyon hasonlított Joe bácsira, de még volt benne valami. Gőg, és hiúság. 

Szenvtelenül bámultam továbbra is Eric–et. 

– Hogy megy a banda? 

Eric folyamatosan ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kitöltse a csendet. Én, azonban jobban szerettem hallgatni. Persze az unokatesóm nem zavartatta magát, folytatta a csevegést. 

– Hallottam a szüleid nagyon kibuktak rád. A piercing, Amy, és a cigi... Szerintem apám örült a legjobban, amikor anyádék megkérték, hogy gondozzon. 

Felvontam a szemöldököm, mire Eric mentegetőzve hozzátette: 

– Persze csak utánam. 

– Képzelem. 

– Apu nem olyan rossz, sok mindent megenged. Szerintem cigizhetsz, csak nem a házban. A barátnőd is elhozhatod látogatóba... 

Bárcsak befogná! 

A sütő csipogása megszakította Eric monológját. Felálltam és köszönés nélkül elindultam az ideiglenes szobám felé. A lépcső közepén jártam mire Eric utánam ordított. 

– Lukey! Hová mész? Kész a pizza. 

– Már nem vagyok éhes. 

Reggel, zihálva ébredtem. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Szorosan lehunytam a szemem és magam elé képzeltem a szobám sötét falait, a sarokba lógó gitárom és a könyves polcom, ami roskadásig sorakoztak a kedvenc könyveim példányai. Már épp megnyugodtam, amikor csörömpölés hasított a csendbe, amit szitkozódás követett. A szemeim kipattantak és szembesültem a silány valósággal. 

Joe bácsinál vagyok. A falak fehérek, a gitárom a földön van és nyoma sincs egy könyvnek sem a szobában. Talán az egész házban sincs. Morgolódva másztam ki az ágyból és lesétáltam, hogy megnézzem mi a gond, lent. Fojtott veszekedés szűrődött ki. 

Eric már lent volt, egy szál alsóban, akárcsak én. Joe bácsi talpig ruhában, az asztal mellett, a sípcsontját dörzsölgette. Ahogy megérkeztem felnézett és kiegyenesedett. 

– Halljam, melyik hagyta a sütőajtót nyitva? – Először rám, majd Eric–re nézett. 

– Én – motyogta Eric a szemét dörzsölgetve. Kávét töltött magának és helyet foglalt. 

– Legközelebb csukd be. Nem szeretném eltörni a lábam. 

Eric bólintott. Ebben biztos vagyok, hogy nálunk nem így zajlott volna a dolog. Még mindig elképedve ültem le a székre, amivel Joe bácsi kínált. Sok volt ez így egy napra. Nem otthon ébredni, két napig cigi nélkül, távol az otthonomtól. 

– Mennem kell dolgozni – mondta, én pedig szentül hittem, hogy Joe bácsi soha sem megy munkába. Apám mindig azt szajkózta, hogy élősködik mindenkin. Kezdett új kép kialakulni bácsikámról a fejemben. Talán épp ideje volt használni a saját fejem és nem a számba rágott mondatokat ismételgetni. 

Joe bácsi, mielőtt elment volna Eric lelkére kötötte, hogy ne hagyjon zűrt csinálni (amit a szüleim manipulatív tevékenységének tudok be.) Ők lefestették nekem Joe bácsit megátalkodott pénzéhes parazitának, engem meg keménykezű nevelésre szoruló köcsögnek. Otthon már csak így megy ez. 

Kinéztem az ablakon. Az utca kihalt volt, leszámítva azt az egy dilis futót, aki ma sem hagyta ki az edzését. Vigyorogva figyeltem, hogy a szerencsétlen egyre közeledik és már–már azt hittem, hogy menten összeesik. Már ilyen korán is dög meleg volt. Azonban egyenesen futott továbbra is. A ház előtt járt, amikor lelassított. Tudtam én, hogy nem bírja! Kerestem rajta az ájulás jeleit, de nem láttam. A helyett igencsak sok... dolgot. A futó bomba jó csaj volt. Shortban és sport melltartóban volt, a barna haja a fejére volt tetőzve. Izzadt, ami azt illeti. Ha nem volt reggeli merevedésem, akkor most lett. A lány a kézfejével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtság cseppeket és légzési gyakorlatokat végzett. 

Az arcát nem láttam tisztán. Szív alakú arca volt, és ennyi. A szemeit és a többi arcrészét nem láttam. Vigyorogva fordultam el az ablaktól. 

– Mi van? – zsörtölődött Eric. Rohadt álmosnak tűnt. 

Vállon veregettem, amikor elhaladtam mellette. 

– Minden rendben van. 

– Eric? – Annyira elveszett voltam, hogy az nem igaz. Az előttem tornyosuló iskola sokkal inkább volt nevezhető iskolának, mint sem az enyém. Rémisztő volt. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. 

– Mi van? – morgott Eric. 

Még mindig nem ébredt fel teljesen. Meg akartam osztani vele a dögös futócsajt, de túl önző voltam. Nem akartam, hogy eggyel több rajongója legyen. Azonban biztosra vettem, hogy ismeri vagy tudja, hogy kiről van szó. Természetesen soha sem csaltam volna meg Amyt, de ő nem volt itt, én pedig igen. Nézelődni pedig szabad. 

– Jó lenne, ha idetolnád a segged, mert mindjárt csengetnek – mondtam szenvtelenül. 

– Honnan tudod? – morgott, de gyorsabb tempóra kapcsolt. 

Körbenéztem. A diákok többsége eléggé iszkolt az iskola felé. Néhány pár, a motorháztetőn adott műsort. Az akkor érkezett tanárok széthajtották őket, majd besiettek a főkapun. A tanár eltűnése után több ember tért vissza az autóhoz. 

– Első szabály – kezdte Eric, amint beértünk az épületbe. – Nem pofázol Ms. Leecks–nek. Nem szereti a menő macsókat, és főleg a piercingeseket. Továbbá, ezen okokból kerüld el a pszichológia tanárt, a matekot, a kémiát... 

És szerintem felsorolta az összes tanárt. A piercingem forrónak éreztem, amint beléptünk a csarnokba. Az emberek bámultak, mintha kézen állva jöttem volna be. Akaratlanul is kihúztam magam és kifejezéstelen lett az arcom. Körbenéztem és mindent memorizálva követtem Ericet. Habár fogalmam sem volt merre. 

– Luke! – szólított meg. Egy gúnyos mosoly terjeszkedett az arcomon, majd tovább sétáltam, mintha nem tudnám, hogy néznek. – Balhé szagot érzek. Remélem, hogy senki sem fog provokálni. Soha se üss először. 

– Rendben – bólintottam. – Különben sem vagyok verekedős típus. Én jobban szeretek a szavaimmal visszavágni. 

Ekkor elsietett mellettünk két vihogó csaj. Az idegesítő fajtából. 

– Szia, Eric! 

Eric–re néztem, aki csak ennyit mondott. 

– Látod? Eddig még csak nem is köszöntek. 

Vállon veregettem az unokatestvérem, mert láttam, hogy aggódik. Nem tudtam mire vélni, ezért próbáltam megkönnyíteni a dolgát. 

Minden órámra elkísért és ellátott tudnivalókkal. Próbáltam figyelni, és megjegyezni mindent, de valahogy az agyam elérte a maximális befogadó képességét. 

– Már kibírtuk az ebédszünetig, ha addig minden rendben van, akkor nem lesz gond az év végéig. Ne szúrd el! Én nem leszek ott az ebédlőben, de tegyél meg valamit. Jól figyelj, kerüld el Tiffany Matthewst! 

Biccentettem. A neve már rémisztő volt. Eric szavaival élve a két lábon járó megtestesült baj. Szóval jó személyleírással ellátva, Eric csak annyit mondott, hogy nagy a melle, és úgy néz ki, mint egy modell–. 

– Hát itt van egy kettő olyan... – morogtam, mert nem nagy segítség volt. 

– Ne aggódj haver. Megismered – kacsintott rám és elment az órájára. 

A töri órát alig éltem túl. Be kellett mutatkoznom, a mai nap ez volt a negyedik. Ugyanazt mondtam mindig. 

– Luke vagyok, Sydney–ből. Imádom a történelmet. 

A végét mindig az adott órára változtattam. A gond csak az volt, hogy a történelmet és a vállalkozást ugyanaz a tanár tartotta így arra változtattam meg, hogy: 

– ...imádom a zenét – A tanár biccentett és leülhettem. 

Zenét hallgatva érkeztem az ebédlőbe. Alacsony mennyezetű épület volt, és meglepően tiszta. Az előző sulihoz képest. Amint beléptem körbenéztem. A leggyérebben elfoglalt asztal felé vettem az irányt. Két lány és két fiú ült ott. A lányok háttal voltak, így vidám csacsogásuk elfedte a közeledésem. Az asztal bal része üres volt, oda akartam ülni. 

A srácok furán méregettek. Egyikük sem volt macsó. Eric listáján megvolt az első pipa. Nem voltak sportolók. Pipa. És csak két csaj volt ott, akik valószínűleg átlagosak. Pipa és pipa. A nyakamra toltam a fülhallgatóm. 

A csevej hirtelen abbamaradt. Az egyik lány megfordult. 

– Mit ácsorogsz itt? – kérdezte a vörös hajú. Magas volt, vékony, és a fogai között rés volt. Összességében aranyos volt. Mint egy kiskutya. A zöld szemei olyan intenzitással méregettek, hogy a bal üres sarokra mutattam. 

– Leülhetek? – kérdeztem feszengve, de nem adtam semmi jelét. 

– Mit szólsz Danielle? – A kérdés, a még mindig háttal ülő, csajhoz szólt. Barna hullámos haja volt, ami a derekáig ért. Fekete pólót viselt és egy sima farmert. Hátulról egész jó volt. És akkor jön az a rész, amikor megfordul és az arca... nincs rendben. De nem fordult meg. A haja mögé rejtőzött. Betudtam annak, hogy telibe szarja a jelenlétem. 

– Üljön – vetette oda. 

Így lehuppantam az üres részre. Túlcsend volt, az ízlésemnek. Talán mégis csak Eric locsogó szindrómám van. Kibontottam a szendvicsem és enni kezdtem. Csak így maradhatok csendben. Nem folytam bele a beszélgetésbe, csak rágtam, nyeltem és rágtam. Az asztal légköre megváltozott, csak nem akartam tudomást venni róla. Elkaptam néha a többiek pillantását. 

– Mi van? – kérdeztem morogva. 

A csaj felkapta a fejét. Egész végig egy szót sem szólt. Rám nézett. A szemei azt súgták, hogy itt megölne, ha tehetné. A futó lány volt. Az arca kipirult, így a szeplői nem látszottak annyira. A szemem mogyoróbarna volt, az orra és az ajka tökéletes volt. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen szépség miért lóg, három gyogyóssal, akik szájtátva bámulnak rám. 

– Milyen volt a ma reggeli futás? Elfáradtál? – érdeklődtem csipkelődve. 

– Te–te –te leselkedsz. Utánam? 

A mondat második felét tagoltan, nagy szünetekkel mondta. 

– Ne legyél ennyire beképzelt Danielle. Nem körülötted forog a világ – mondtam gúnyolódva. – Elég sokan vannak a Földön rajtad kívül is, ha nem tűnt volna fel. 

Danielle összepréselte az ajkait és elfordult a vörös srác, a keze után nyúlt, de Danielle elrántotta. Amilyen szép volt, olyan idegesítő is. 

– Neked mi bajod? – emelte az égre a vörös a szemeit. – Uram, azt hittem, hogy képes vagy kussban enni... 

– Rachel... – A barna hajú srác megszólította a vöröst. 

– Oh, Marc, ne "Rachel"– ezz nekem! – reccsent rá, mire a Marc mellett ülő srác - aki meglepően hasonlított Rachel–re szólásra nyitotta a száját. – Te meg Carl meg se próbálj megszólalni! 

Hirtelen felém fordult. Ó–ó. 

– Na, ide figyelj seggfejkém – kezdte indulatosan. – Rohadtul nem érdekel, hogy miért vagy itt, de fogd a tálcád és húzz a bús pics... 

– Rachel! – szólalt meg szikrázó szemmel Danielle. – Elég. 

– Húzz el. Csak simán – tette hozzá Rachel. – Most. 

Mérlegeltem, de végül leléptem. Nem volt tálcám, így a barna tasakommal vonultam el. A szertár melletti lépcsőn ettem meg a maradékot. Ez a nap nagyon jól indult...