bejegyzések +KÖVESS fejezetek

2015. szeptember 15., kedd
7 posted at 11:14

Tamarának, amiért mindig türelmesen vár, és segít fejlődnöm. 

Másnap nem törődtem Danielle pillantásával, egyszerűen levegőnek néztem. Eric nem jegyezte meg, hogy inkább a seggfejekkel ülünk mitsem Dani bandájával. Túlságosan lefoglalta, hogy azt hallgassa, hogy milyen Melissa West az ágyban.
A szokás szerint tudomást sem vettem a beszélgetésben. Taszított a viselkedésük, de inkább ültem azt hallgatva, hogy ki és hogyan részegedett le és mi történt a buliban, mintsem ott üljek Danielle mellett. A semmibe meredtem és csendben majszoltam a szendvicsem. Néha elkaptam Danielle pillantását, ahogy felém néz, de minden alkalommal elfordította a fejét, ahogy észrevette, hogy közömbösen bámuléok vissza. Képtelen leszek kibírni a felkészítőt. Sőt azt hiszem, hogy az órákat is, ha mellette kell ülnöm. Lassan végeztem a szenviccsel, és felnéztem. Észrevettem, hogy James Danielle hátát bámulja, majd hirtelen rám vándorolt a pillantása. Viszonoztam a pillantását, végül felvontam a szemöldököm.
- Találkozunk háromkor - búcsúzott röhögve a társaságtól Kendrick. Hátba veregette a mellette ülő Ericet. Kendrick-ről nem igazán lehetett sokat elmondani. Magas volt, izmos, és a pillantása intelligenciáról árulkodott, amitz bizony nem mutatott. Sejtettem, hogy ahhoz van köze, hogy így jobban elfogadják. Kedves mosolya volt, és mindenkivel azt éreztette, hogy fontos. Azonban soha sem szólt hozzám. Nem vettem személyes sértésnek, de teljesen levegőnek nézett. Ami azért is volt furcsa, mert ő volt az aki idehívta Ericet, velem együtt. Nem tudtam, hogy miben mesterkedik, de nem igazán tetszett, hogy hülyére vett mindnekit. Főleg Ericet. Nem tudtam, hogy Eric milyen diák volt, de úgy tűnt olyanná akar válni, mint itt ezek a srácok. Nevetséges volt, ahogy teljesen sztereotipiás csevej folyt. Csak csajokról, és sportról beszéltek. Engem nem igazán érdekelt a sport, nem igazán tudtam hozzászólni. A csajokról meg annyit, hogy nemes egyszerűséggel tudomást sem vettem róluk. Egyfolytában csak Amy-re gondoltam, és arra, hogy mi minden lenne másként, ha itt lenne. Úgy éreztem, hogy egyedül én vagyok az aki más. Mindenki olyan egyformának tűnt. Minden olyan egyforma volt. Néha egybefolytak a napok, néha pedig lassan vánszorogtak, de mindig úgy feküdtem le, hogy tudtam semmi érdemleges nem fog történni.

Komoran vártam, hogy végre kicsengessenek, habár nekem még maradnom kellett. Az Isten tudja mennyit. Néhány szünettel ezelőtt Danielle váratlanul feltűnt a szekrényemnél, és oda vakkantotta, hogy háromkor legyek a tudományteremnél. Visszafordultam a szekrényhez, mert már tudtam, hogy hová kell mennem. Sudern értesített még a nap elején. Biztosra vettem, hogy azért jelent meg, hogy megbizonyosodjon, hogy hallottam.


Danielle
Azért mentem Luke szekrényéhez, hogy bocsánatot kérjek. Egész irodalmon azt tervezgettem, hogy mit mondok neki, és még a végén megköszönöm neki, amit tett. Azonban inamba szállt a bátorságom és tudtam, hogy képtelen lennék elmondani neki, hogy sajnálom. Tényleg. Kiállhatatlanság az álcám, hogy ne kerüljenek közel az emberek. A titkaim így biztonságban vannak. Teljesen pánikba estem, amikor felfedeztem Luke kiváncsiságának jeleit, így jónak láttam, ha védekezem. Azonban nem éreztem jól magam. Habár Rachel és a többieket a barátaimnak hívhattam, ők nem érdeklődtek rólam. Megelégedtek azzal, amit pletykáltak. Senki sem tudja, hogy mi történt azon az éjszakán. És szerettem volna, ha ez így is marad. Először Ericet szigeteltem el magamtól, majd a húgom, most pedig Luke-ot.
Amikor odaértem, tagoltan közöltem vele, hogy mikor és hol kell lennie, és elhúztam. Szörnyen éreztem magam, de muszáj volt megtennem. Féltem, hogy olyan könnyű lenne összebarátkozni vele. Persze kiderült, hogy azért mégsem, és egy kicsi hálás voltam. Visszasiettem a terembe, és szorgosan jegyzeteltem egész nap.

De minél inkább nem szerettem volna, annál hamarabb lett három óra. Mindenki számára lassan teltek az órák, azonban nekem csak pár pillanat volt. Az idő relatív dolog, nem igaz?
Húztam az időt, de nem menekülhettem. Lassan csoszogtam a tudomány labor felé, közben azért imádkoztam, hogy Luke ne jöjjön és ugyanakkor jöjjön is.
Amikor beléptem a terembe, rögtön elfogott a pánik, és csak egy pillanatomba került volna és már vissza is fordultam volna. Azonban mindenki látta a belépőmet, Sudernt is beleértve. Felnézett a lapjaiból és mosolyogva köszöntött.
A terembe - a tanárt kivéve - három diák ült. Macy, az évfolyamtársam, Dylan az egyik kémiai nagyágyú, aki gyakran volt modora miatt a triumvirátusunk célpontja. És persze Luke.
Megmarkoltam a táskám pántját, és felszegett állal sétáltam az asztalhoz. Dylan mellé kellett ülnöm, de úgy tettem mintha igencsak ínyemre lenne a dolog. Komótosan pakoltam ki a táskámból. Az egyedüli zaj a teremben Sudern papírjainak sercegése volt. A padtársaim néma csendbe burkolóztak, mintha megzavartam volna valamit. Kiegyenesedtem, és meredten néztem előre. Nem létezik, hogy megfutamodok. Danielle Ray emelt fővel megy ki ebből a teremből.

Sudern elégedetten dőlt hátra, a papírjait kezdte rendezgetni. Végül lassan felállt és megszólalt:
- Nos, most már, hogy itt vagyunk mind - kezdte és az asztalunkhoz sétált. Lassan kiosztotta a papírokat. - A verseny másfél holnap múlva lesz. Remélem, hogy elég elszántak vagytok, mert vagy győzünk, vagy nem jövünk haza.
Micsoda beképzeltség, gondoltam és magam elé húztam a papírt. Persze rögtön feladat elé állít minket. Ki nem állhattam. Komoran a feladokra meredtem és megpróbáltam nem bizonytalannak tűnni.
- Szóval a feladatuk az, hogy megoldják minél pontosabban ezt a rejtvény, párban. Tudom, hogy szeretnének mind résztvenni, de azonban csak három tagú csoport vehet rész. Sudernre sandítottam, és azt fontolgattam, hogy kiejtem magam. Vagy pozitív dolognak látom a kiesésem. Azonban Sudern észrevehette, hogy min töröm a fejem, mert elmosolyodott.
- Vannak kötelezettségek - intézte Luke-nak és nekem a szavait, így rögtön rájöttem, hogy azzal vége a javítási lehetőségnek, ha kiesek. Vagy akár Luke is. - Szóval párokban kérem megoldani a feladatot.
- Miért oldjuk párokban, ha egyszer az egyént figyeli? - kérdezte Dylan homlokráncolva és küldött felém egy lapos pillantást. Nagyszerű.
- Mert tudnom kell, hogy ki hogyan dolgozik a párjával és mennyire képes vezetni a csoportot.
- Danielle szeret dirigálni - vigyorgott Luke, mire Macy is halvány mosolyra húzta a száját. Rámeredtem a csajra, akinek nyomban lehervadt a vigyora. Félt, és szerettem volna, ha úgy is marad.
Sudern úgy tett mintha nem hallotta volna és az órájára nézett.
- Kezdjék, most és félkor kérem a munkákat. A harmadik felére hagyjanak több időt.
Sudern hátat fordított és az asztalához sétált. Alig tett meg néhány lépést, amikor Dylan keze a magasba lendült és megkérdezte:
- Hogy vannak a párok? - Haja a homlokába hullott.
Sudern kifújta a levegőt, majd megfordult és oldalra biccentette a fejét.
- Mégis mit gondol Mr Clark? - hozta zavarba a mellettem ülő srácot. - Ahogy ülnek. Ön Ms. Ray társa lesz.
Dylan felém pillantott és felhorkant.
- Én nem leszek vele - közölte ellenmondást nem türően. - Egy gonosz és értéktelen ribanccal.
Ezt persze úgy súgta csak, hogy én halljam. A szívem majd kiugrott a helyéről, a tenyerem izzadni kezdett. Előre fordultam és összeszorítottam a szám.
- Mr Clark ez nem kíváság, hanem parancs - mosolygott Sudern.
- Mondom, hogy nem érdekel - válaszolta foghegyről. - Itt van egy magoló stréber - bökött Macy felé - itt meg egy bukásra álló, akit bizonyára maga ideerőszakolt - mutatott Luke-ra, majd végül rám nézett és karba fonta a kezét. - Meg az ígéretes Danielle Ray, aki árnyéka önmagnak. Nem mondanám, hogy nem volna intelligens, de köztudott, hogy nem képes csapatban dolgozni és nem képes irányítnani, emellett elképzelhető, hogy csupán azért van itt, hogy kiszúrjon a másik két lúzerrel.
Luke ránézett, Macy pedig elvörösödött.
- Neked meg nem tud keresztbe tenni? - kérdezte egyszerűen Luke.
Dylan megrázta a fejét és keserű mosollyal mondta:
- Nekem már mindent elrontott, nem tud már ártani.
Sudern komolyan elveszettnek látszott. Én teljesen üresnek éreztem magam, közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Ám ekkor Luke felállt.
- Én leszek Danielle-el - mondta Dylannek, és a szék támlájára tette a kezét. - Legyél csak Macyvel.
Dylan megvonta a vállát és helyet cserélt Luke-kal.
- Köszönöm - suttogtam, amikor a laphoz hajolt, hogy elolvassa a szöveget.
Dylan is hátat fordított Macy-nek magyarázott valamit, a szavai kivehetetlenek voltak. Azt hittem, hogy Luke nem hallotta, és igyekeztem, hogy ne nézzek a szemébe. Megoldottuk a feladatot, majd Luke felém nézett és megbökte a könyököm.
- Szívesen - mosolygott.

A felkészítő hamarabb eltelt, mint vártam volna. Luke-kal egyszerre készültünk el, azonban nekem még időbe telt, hogy megbeszéljek valamit Sudernnel, így megígérte, hogy megvár kint.
Dylan az asztal mellett állt.
- Akkor ki megy? - kérdezte unottan, és amikor meglátott, akkor hozzá tette. - Ugye Danielle?
Sudern megdörzsölte az állát és felnézett ránk.
- Nem tudom még. Mérlegelem a lehetőségeket - válaszolta diplomatikusan. Reméltem, ha engem hajít ki legalább nem a csoport szeme láttára teszi. - Nos, akkor mehettek srácok.
Egyszerre léptünk ki a teremből, amikor Dylan megragadta a kezem és visszarántott.
- Danielle gondoskodom róla, hogy ne maradj a csoportban - közölte nyugodtan. - Tudom, hogy miért fontos neked, de elveszem tőled a  lehetőséget. Nem érdekel ha azzal a béna Macy-vel,m vagy a bagós Sydney-i sráccal kell leszerepeltetnem magam.
Felmorajlott bennem a régi énem. Az érzés megrészígett, nem éreztem félelmet.
- Én meg elintézem Clark, hogy soha többet ne érezd magad itt biztonságban - mondtam dadogás nélkül határozottan. - Szeretnéd újra élni a karácsonyi bált? Folytasd csak, mert ezerszer rosszabb lesz.
Kirántottam a kezem a szorításából.
- Luke pedig értelmesebb mint te - vetettem oda édesen mosolyogva.
Elsétáltam, de az érzés fokozatosan elszivárgott belőlem. Amikor Luke mellé értem ismét a dadogós Danielle voltam.
- Minden rendben? - kérdezte.
- A-ha - nyögtem ki. Mielőtt kiléptem volna a főbejáraton, visszafordultam. Dylan utánunk bámult, pillantsa megtelt gyűlölettel.

Másnap pedig elszabadult a pokol. Legalább is számomra.


4 megjegyzés
2015. szeptember 1., kedd
6 posted at 9:48

"Don't dare to care" - Scream my name



– Tönkre akarod tenni? Nagyon jól haladsz vele! – emelte fel a hangját Eric, mintha nem is vette volna észre, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Hagytam, hogy szépen lehordjon mindennek, majd megkérdeztem, hogy mi a baja. Már huszadjára.
– Danielle – válaszolta.
Lassan bólintottam.
– Igen, minden probléma gyökere Danielle – értettem egyet. – De nem szép dolog, ha rajtam vezeted le a szexuális frusztrációd.
Eric szeme tágra nyílt.
– Luke, mi a francról beszélsz?
Megvontam a vállam.
– Rendszerint én sem tudom. Én csak találgatok, mert nem vagy valami bőbeszédű, vagyis a témát illetően. Igencsak kreatív módon küldtél el a fenébe, mind az ötven alkalommal, csak épp nem tudom, hogy miért. Általában jogos szokott lenni, de most fingom sincs miért vagy ki. És visszatérve a frusztrációdra, Danielle flúúúúúgos.
Visszafordultam a telefonomhoz, és ismét játszani kezdtem.
– Danielle–nek vannak problémái, igen – vette azonnal védelmébe. – De te sem vagy egy minta példány. Lehetetlen lenne, hogy kibírjátok egymást?
Összevont szemöldökkel néztem fel.
– Nem történt semmi, ma – Eric pillantására hozzátettem. – Tényleg semmi sem történt. Normálisan beszélgettünk, ha hiszed, ha nem.
Eric pillantása már kevésbé volt szigorú.
– Akkor miért fakadt majdnem sírva? – vont kérdőre. – Pocsék állapotban van, amióta itt laksz. Sértés nélkül.
– Na, ez fájt – morogtam. – Először is, Danielle szinte sírva fakadt? Na, azt nem tudom elképzelni. Tuti biztos, hogy nincsenek könnyei, vagy könnycsatornája. Igen, pocsék az állapota, de nem tudom miért. Sőt senki sem akarja elmondani, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Harmadszor pedig a főáramlattal jött ki, és beszóltak neki.
Nem akartam elmondani, hogy miket. Sajnáltam Danielle–t, de a világért sem mutattam volna. Én a helyében utálnám azokat, akik sajnálkoznak vagy szánnak. Tehát magamból kiindulva eltitkolnám minden egyes ilyen esetet. Többek között ezért is nem említettem a dolgot haza fele jövet. A homokba dugjuk a fejünket igen, de jelenleg nincs jobb ötletem.
Eric szerencsére nem kérdezett rá, így hát az ágy végébe dobtam a telefonom, és benyúltam a matrac alá. Előhúztam a cigis dobozom, Eric szeme meg sem rebbent.
– Apád itthon van? – érdeklődtem fesztelenül.
Eric megvonta a vállát, de az ablakhoz sétált és kinézett.
– Igen – fordult felém. – Szerintem ne próbálkozz meg, mert a végén még megbüntet.
Eric még az első napomon azzal vigasztalt, hogy majd Joe bácsi jó fej lesz, és engedi, hogy tönkretegyem a tüdőm, de nem így történt. Kijelentette, hogy itt nincs helye a "káros szenvedélyeknek".
– Nem akarlak cigizni, látni Luke – figyelmeztetett. Nagyon hasonlított apura, de tényleg nehezen esik komolyan vennem ez ilyen Hemmings családi fenyegetéseket. Nem szerettem volna kitolni Joe bácsival, főleg azért nem, mert a szüleim hazatérésekor, majd őt hibáztatnák, szóval nem adom meg az örömet, hogy az egyedüli normális rokonunkon köszörüljék a nyelvüket.
– Király – jegyeztem meg, és a dobozra néztem. – Nincs kedved sétálni?
Eric megrázta a fejét. Mindjárt előáll egy béna
– Dolgom van, de menj csak.

Egyáltalán nem volt kedvem sétálni, de szükségem volt arra a cigire. Leültem az egyik padra a parkban, és addig füstöltem, amíg besötétedett. Zsebre dugtam a kezem és hazaindultam. Danielle–ék háza elé érve ébredtem rá, hogy nem szóltam neki a pszichológia versenyről, és a keddi felkészülésekről. És holnap kedd. Sejtettem, hogy ha holnap reggel közlöm, akkor kiborul és – ne adj Isten – , egyáltalán nem jön el. Azt hinné, hogy velem tol ki, de az igazság az, hogy velem nem tud ezzel kitolni.
Megembereltem magam, és elindultam Danielle–ék feljárón. Még mindig kételyekkel küszködtem, amikor bekopogtam. Csend honolt a házban, én pedig türelmesen emeltem kopogásra a kezem.
Ha az apja jön, ki mit mondok? És az anyja? Csak nagyon halvány emlékeim voltak a szüleiről, épp annyi amennyire egy öt éves emlékezhet.
Ismét kopogtam.
Léptek zaját hallottam, majd megmoccant a függöny. Na, ha Danielle az, akkor biztos nem enged be.
Azonban nyílt az ajtó, és Danielle állt ott.
– Igen? – kérdezte színtelen hangon. Nem váltottam ki sem meglepetést, sem bármilyen érzést.
– Bocs, hogy zavarlak – szólaltam meg, nem tudom mi a fenéért ilyen védekezően, holott tudtam, hogy semmit sem csinált. – Bemehetnék?
– Gyere – tárta szélesre az ajtót.
Beléptem a kellemes előtérbe. A házban fahéj illata terjengett, mintha most sütöttek volna sütit.
– Légy csendben – szólt rám, és intett, hogy kövessem.
Megszabadultam a cipőmtől, és beléptem Danielle után a konyhába. Az asztalon könyvek hevertek, egy bögre tea gőzölgött. Körbe néztem a rendezett konyhában, és vártam, hogy Danielle megszólaljon. A szomszédos szobából a Spongyabob dala hallatszott ki.

– Mit keresel itt? – kérdeztem azonnal, amikor megláttam, hogy Luke a nappali irányába néz. Féltem, hogy Maya előmerészkedik, vagy Luke rákérdez. Inkább higgye azt, hogy Spongyabobot nézek, mert tőlem kitelik, hisz flúgos vagyok.
Luke a súlyát a másik l
ábára helyezte, és felém nézett.
– Bocs, gyors leszek, hogy ne zavarjam a szüleid.
Megacéloztam magam, habár jól tudtam, hogy tudnia kell. Csak szándékosan csinálja ezt, csak tudnám miért.
– Anyám még évekkel ezelőtt lelépett egy csóró fényképésszel Amerikába, az apám meg Európában lakik. Izgalmas mese, nem igaz?
Luke arca megnyúlt, mintha most hallaná először. Valószínűleg Eric finomabban adta elő a dolgot. Én csupán nyersen fogalmaztam. Apám képtelen volt mit kezdeni velünk. Megpróbált apaként viselkedni, de szerintem a történtek után feladta. Nem tudott nyugodtan aludni még pedig miattam. Hónapokig ment az, hogy arra ébredtem, hogy apu beront a szobámba és felráz az álmomból. Addig sikítottam, amíg valaki fel nem kelt.  Az álmaim élénkek és borzasztóak voltak, rettegtem, hogy újra aludnom kell. Rendszerint napokig nem aludtam, hogy elkerüljem az álmokat, azonban előbb–útóbb elnyomott az álom, és akkor ismét fogságba estem. Ez azzal járt együtt, hogy úgy keltem és jártam, mint egy zombi, romlott az átlagom, a barátaim fokozatosan elhagytak, többek között a történtek miatt is. Nem jártam sehová, és hogy ne aludjak el literszámra döntöttem magamba a kávét. Az életem összeomlott, és anyu nem volt ott. Nem volt elérhető, még azt sem tudta, hogy mi történt. Apa hiába próbálta elérni, anya eltűnt. A kezdeti megértésből, pedig ingerültség lett. Maya, nem mert aludni, mert félt, hogy ismét sikoltozni kezdek. Apu hullafáradt volt a munkába, hamarosan kirúgták. Az álmaim pedig egyre rosszabbak lettek.
– Abbahagynád végre? – fakadt ki dühösen apu. – Danielle tönkreteszel minket. Maya folyamatosan elalszik az órákon. Engem kirúgnak, ha nem vagyok elég éber, ezt akarod? Légy végre normális!
Légy végre normális. Ez volt a mottóm, de minden este megcáfolta ezt. Egy nap – nem sokkal Maya születésnapja után – apu bejelentette, hogy elutazik Angliába dolgozni.
– Muszáj megértened – közölte fojtottan. – Kirúgtak, és szükségünk van a pénzre.
Kétségbeestem. Mi lesz velünk? Mi lesz Mayával? Maya épp az új Barbie–jával játszott. Gyanútlanul öltöztette fel a babát.
– De mi lesz Mayával? – tettem fel az égető kérdést. – Én nem vagyok képes ellátni...
A zokogás határán álltam. Apu megragadta a vállam és megrázott.
– Szedd össze magad Danielle – figyelmeztetett. – Ne sírj. Tizennyolc éves vagy, könyörgöm.
Legszívesebben azzal vágtam volna vissza: Te meg negyvenkettő. Miért nem vagy felnőtt?
– Másnak a te korodban már gyereke van, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – folytatta.
Igen, annak, aki nem ismeri a gumit, vagy magához akar láncolni valakit. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de megembereltem magam. Mást sem csináltam három hónapig csak sírtam. A napjaimat úgy kezdtem, hogy sírtam, és úgy fejeztem be. És még arról ne is beszéljünk, hogy közötte is sírtam.
– Danielle ne légy gyenge – szorította meg a vállam apu. – Kibírod.
Elmerültem az emlékekben, így nem igazán láttam, hogy Luke nagyon zavarban van.
– Nem hinném, hogy Eric ne mondta volna – törtem meg a csendet.
Luke megvonta a vállát és zsebre dugta a kezét.
– Nem igazán szeret bármiről is beszélni, aminek hozzád van köze – nézett rám izzó szemmel. Nem tetszett, amit láttam. Kíváncsi volt. Mégpedig az én életemre. Biztos hallott ezt–azt a szünetekben, de ő nem elégedett meg ennyivel. A két szempár titkokat keresett. Én pedig határozottan nagy titok vagyok.
Szóval mit tettem? Azt, amihez legjobban értettem. Kiállhatatlanul viselkedtem, és megnyomorítottam az emberek életét.
– Úgy bűzlesz, mint egy kocsma – jegyeztem meg. – Kátrányt is lélegzel ki?
Luke elmosolyodott. Áradt belőle a cigi füst, biztos megejtette a cigis sétáját.
– Látod, ezért nem tudsz futni – folytattam tovább indulatosan.
– Nyugalom Danielle – csitított szelíden. – Az én életem világos? Azt teszek, amit akarok vele. Eddig is kurvára jól megvoltam.
Nem igazán zavart, hogy Luke rossz néven vette a megjegyzésem, hisz ez volt a célom. Inkább az zavart, hogy megint egy közhellyel védekezik.
– K–k–közhelyesen beszélsz – állapítottam meg. – Nevetséges, h–h–hogy m–mindenre van egy közhelyes válaszod.
Luke beharapta az alsó ajkát, majd tanulmányozni kezdte a könyveket az asztalon. Nem értettem miért van itt, és azt sem, hogy miért nem hagy békén. Miatta kell olyan keményen tepernem, hogy javítsak az átlagomon, hogy bejussak az egyetemre. Ezt akartam a legjobban, mást, semmit.
– Luke mit akartál mondani? – sóhajtottam ingerülten. – M–m–megvárod, a–a–míg totálisan l–lemegyek agyhalottba?
Luke felnézett.
– Beszéltem Sudern–nel.
Lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa.
– Kijavíthatod a jegyed, ha kész vagy két feltételt teljesíteni – mondta egyhangúan. – Részt kell venni valami versenyen, és emiatt minden kedden felkészülésre kell mennünk. Továbbá nem lóghatunk egyetlen egy óráról sem.
Lassan megemésztettem a hallottakat. Ez borzalmas és ugyanakkor nagyszerű.
– V–v–várj, mit takar a többes szám? – ragadtam meg az egész lényegét.
– Nekem is teljesítenem kell a feltételeket – közölte érzelemmentesen. – Keddi felkészítő, verseny, és az órákon egyaránt részt kell vennem.
Ez vicc. Miért teszi ezt velem a tanár? Hisz tudja, hogy Luke nem képes komolyan venni ezt a tantárgyat, ellövi az utolsó lehetőségem is.
– Nem tűnsz boldognak – jegyezte meg óvatos mosollyal.
– Mert nem vagyok boldog – Luke sűrűn pislogni kezdett. – Nem vagy képes komolyan venni, és akkor mi értelme? Luke ne várd, hogy hálás legyek, amiért kétszer kell megdolgoznom valamiért, ami amúgy simán menne. Nem vagy hős, ne várj köszönetet.
Nem hittem el, hogy Danielle így reagált. Nem vártam, hogy ódákat zengjen rólam, de éppenséggel azt sem, hogy épp a szememre hányja, hogy miattam történt minden.
– Úgy rémlik, hogy te voltál az, aki kirohant  a teremből, mert megsértették az érzéseit, én ott ültem a helyemen, és befejeztem volna, de kiküldtek miattad. Kaptam volna egy C–t, vagy egy D–t – mert végül is én hülye vagyok úgy–e – de nem, kaptam egy karót, mert kirohantál. Szerinted nekem nincsenek álmaim? Felvilágosítalak, hogy igen, vannak, és épp nem segít előre ez a helyzet, amibe keveredtünk. Nem bukhatok meg, de nem is vagyok annyira szemét, hogy elvegyem tőled a javítási lehetőséget. A porba csúsztam és vinnyogtam, hogy legyen egy ilyen lehetőségünk. Könyörögtem egy tanárnak, amikor lehet, ha nem ért semmit. Nem érdemled meg Danielle a lehetőséget, nagyon nem. Holnap találkozunk!
Nem igazán érdekelt, hogy kinyög–e, vagy dadog–e valamit, sarkon fordultam és elhagytam a házat.


2 megjegyzés
2015. augusztus 11., kedd
5 posted at 6:53

Jóvá tenni, nem elcseszni







Szerettem volna, ha valami legalább ma jól megy. A "ez nem matek óra" húzásommal leakasztottam Danielle–t a témáról, szóval még reménykedtem benne, hogy ma jól sülnek el a dolgok. Nem tudtam, hogy Danielle milyen tanuló, de biztos, hogy jobb volt, mint én. Na meg, ha dili dokihoz járt biztos, hogy értette ezt az izét.
Amikor kiviharzott a teremből, köpni, nyelni nem tudtam. Úgy meglepődtem, hogy csak másodjára  hallottam meg a tanár kérdését.
– Hemmings, szolgálna valami magyarázattal arról, hogy miért rohant ki Ms. Ray?
Oh, ha én tudnám, akkor jó lenne. Ha azt válaszolnám, hogy flúgos a csaj, akkor biztos, hogy Sydney–ig repülnék, így hát hazudtam, mert olyan jól ment nekem.
– Nem érezte jól magát.
Még igaz is lehetett. Elég feldúltnak és fehérnek tűnt. Nem, mégsem hazudtam. Sudern karba fonta a kezét és szigorúan rám nézett. Ahhoz képest, hogy ilyen fiatal volt – nem sokkal idősebb Jack–nél – baromi szigorú és karót nyelt ember volt. A poénjai erőltetettek voltak, megpróbált egyenlő félként kezelni minket, de istenem annyira nevetséges volt.
– Akkor menjen utána – biccentett az ajtó felé.
Miért pátyolgassam Danielle–t?  Még a végén leszúr egy körömreszelővel, vagy kivájja a saját körmeivel a szemeim.
– De... – ellenkeztem. Nem akartam utána menni. Nagyon nem. – Az óra...
Sudern az órájára pillantott, majd oldalra biccentette a fejét.
– Oh, tíz perc nem a világ vége, ha eddig kerülte az órám... – gúnyolódott az asztalnak dőlve.
Felpattantam és a vállamra vettem a táskám, és Danielle–ét is. A többiek visszafojtott lélegzettel figyelték a mozdulataim. A táskájába csúsztattam a megfigyelési lapot, és próbáltam nem törődni a pillantásokkal.
Már fél lábbal kint voltam az ajtón, amikor Sudern visszahívott.
– A beadandó munka? – Vonta fel a szemöldökét. Kezét felém nyújtotta.
Összepréseltem az ajkam. A gyéren kitöltött lapra meredtem. Miért kell ennek történnie?
– Sejtettem. Menjen.
Nem kellett kétszer mondani. A kihalt folyosón próbáltam erőt gyűjteni, majd a mosdók felé mentem. Oh, komolyan be kell, menjek? Nincs is ott... Győzködtem magam, de hallottam, hogy a víz folyik. Mély levegőt vettem és beléptem. Nem tudtam, hogy mire számítottam, de biztos nem egy tágra nyílt csajra, aki halálra vált arccal mered rám.
Nem csak Danielle volt bent, hanem egy szőke lány is. Megtorpantam.
– Perverz idióta! – sziszegte. – Danielle gyere...
Danielle a tükör előtt állt, de engem nézett. Karjait maga köré fonta, mintha fázna.
– Minden rendben – fújta ki a levegőt. – Miattam van itt.
A szőke lány még utoljára alaposan szemügyre vett és kisétált mellettem. Megpróbáltam nem az útjába lenni. Lehet, ha tökön rúgott volna, ha kicsit arrébb állok.
– Ideadnád? – Rá néztem. A tenyerét felém tartotta. Az értetlen arcomat látva, pedig a táskájára bökött. Oh, bakker olyan kínos.
Így hát odaadtam.
– Benne van a megfigyelési lap – magyaráztam. – Az enyém is itt van.
– Nem érdekel! – csattant fel hirtelen. A csempéről visszaverődött a hangja. – Sudern nem engedi, hogy otthon dolgozzunk! Vedd úgy, hogy mégis van egy rossz jegyed.
A kezembe nyomta a lapot. A vállára lendítette a táskáját, és meglökve a vállával elhagyta a mosdót. Oh, a pokolba!

Eric és a haverjai biztosítottak, hogy Sudernnél ez egyenlő a rossz jeggyel. Nincs könyörgés, nincs újrakezdés.
– Jól elbasztad Dani jövőjét – veregetett vigyorogva vállon Eric. – Ha nem kiváló mindenből nem veszik fel az egyetemre.

Talán nem kínzott volna a bűntudat, ha Eric nem mondja ezt nekem. Kezdtem rájönni, hogy nekem osztották a Hemmingsek lelkiismeretét. Nem volt fukar osztás az biztos. Jack is kapott, de nem tudtam, hogy mennyit. Én amióta Heathcote–ban voltam egyebet nem csináltam csak gondolkodtam, bűnhődtem, gyötörtem magam, és úgy éreztem magam, mint egy rakás fos. Nem akartam így érezni magam. A bevált taktika, miszerint lekapcsolom az érzéseim kudarcot vallottak, így maradt a jóvá tevés.
Egész héten követtem Sudern tanár úrat. Könyörögtem, és felváltva siránkoztam. Elhajtott, de én mégis minden nap megjelentem könyörögni. Nem tudtam nyugodni, hogy nem csak a magam dolgát csesztem el, hanem a Danielle–t is. Úgy nézett ki, hogy idén én nem végzem el ezt az évet. Nem csak irodalomból, hanem pszichológiából is megbukom. De ha magamon nem segíthettem, akkor Danielle–en igen.
– Csak Danielle miatt – érveltem. – Én tehetek róla, nem értettem a feladatot, és amire elmagyarázta arra késő volt.
Egy pillanatig mintha megenyhült volna. Addig kell ütni a vasat, amíg forró.
– Dadogni kezdett – kezdtem bele a szemen szedett hazugságba. Dani nagy önuralommal, de képes volt beszélni. Ha suttogott, ha indulatos volt, vagy ha tagoltan beszélt. – Összezavartam, és zavarában ment el. Kérem.
Egy pillanatig szigorú arccal meredt rám, majd felsóhajtott. Mintha tényleg egy pillanatig úgy nézett volna ki, mint egy fiatalember és nem egy ezeréves vén.
– A munkára egyest kapnak – mondta. – De lehetőségük van javítani, ha mindketten elég keményen dolgoznak. Nem tűröm az efféle hozzáállást és a viselkedést. Kötelezően megjelenik minden órámon, és ez érvényes Danielle–re is. Habár ez neki nem okoz olyan nagy gondot, mint önnek – finoman letolt. – Továbbá részt vesznek mindketten a hónap végén megrendezett tudomány versenyen és a hét végéig kidolgozzák ezt a tételt, amire nem volt lehetőségük, de nem ilyen felületesen, mint amit megtehettek volna. Több oldalas elemzés. Ez az ára, hogy ötösre zárjam le Danielle–t.
Danielle–t. Sejtettem, hogy ez rám nem érvényes. Meg tanultam a kimondatlan dolgokat is értelmezni.
– Úgy bizony Mr Hemmings. Ön a legjobb esetben csak hármas lesz. Ha persze teljesíti a feltételeket. Szóval eléggé elszánt Mr Hemmings?
Összepréseltem az ajkam, és bólintottam.
– Nagyszerű. Minden kedden négytől itt várom önöket. Fel kell készülniük, rendesen.


Tervbe vettem, hogy megvárom Danielle–t, és közlöm a fejleményeket. Az iskola előtt vártam, minden percben az órám lesve. A csengő megszólalt, a diákok pedig elkezdtek szállingózni. Danielle nagyon sietett valahova, mert a főárammal együtt igyekezett ki. Eric–kel mindig várnunk kellett rá, mert nem volt hajlandó egyszerre elhagyni az iskolát a többiekkel. Nevetségesen volt képes viselkedni. Azt hitte, hogy még mindig ő a méhkirálynő, azonban az ő csillaga leáldozott. Taszított a viselkedése, fogalmam sem volt, hogy mégis miért törtem magam miatta. A hajnali futások enyhítették az egész napos viselkedését. Danielle leért a lépcsőn, gondosan kikerülve a lépcsőaljánál összecsődült diákokat. A nyelvem hegyére tódult a szó.
Hülye picsa.
Komolyan olyan felsőbbrendűen tette meg az utolsó lépcsőfokokat, hogy elment a kedvem a beszélgetéstől. Ellöktem magam a fától, hogy hazainduljak.
– Ribanc – a szó hatására elhalt minden zaj. Danielle ledermedt, és a szemébe pánik tükröződött. – Büdös ordas kurva.
Az összecsődült diákok felváltott szitkokkal illették. Sőt még a lába elé is köptek.
– P–p–parasztok – vetette oda dadogva, mire röhögés tört ki.
Ideje volt közbe lépni. Danielle elé sétáltam, az arcán a megalázottak kifejezésével lépett mellém.
– Szia – köszöntöttem. Felnézett rám, és majdnem megsajnáltam.
– Mit keresel itt? – kérdezte suttogva.
– Gondoltam, hogy megvárlak – vontam meg a vállam, és dühösen a minket figyelő társaságra meredtem. Ismertem néhányukat. Amióta kihúztam a gyufát Danielle–nél, azóta egy másik asztalnál ettünk Eric–kel. Ezek a barmok meg ott voltak. Ők voltak azok, akik előszeretettel beszéltek két harapás között a megdugott csajokról és a megdugandókról. Danielle a lista elején foglalt helyet. Eric azt állította, hogy egyik barommal sem feküdt össze, de ők mást állítottak. Nem folytam bele, így semleges maradtam. Én csak robotszerűen ettem, és amit mondtak az egyik fülemen bement a másikon meg ki. Majd mentem órára.





- Oké, klassz - préseltem ki magamból, és kicsit hálás voltam azért, hogy nem kell egyedül haza mennem. Legalább nem fogok a hazafele vezető úton sírni vagy hasonló. lépcsős jelenetet, de ha igen is, nem hozta szóba. Haragudtam rá a pszichológia elégtelen miatt, de leginkább magamra, amiért hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam ez az egész. Az egyetem gondolata egyre távolabb úszott, kijavíthatnám, de valószínűleg nincs ennyi időm és energiám az egészre. Amúgy is tudtam, hogy lehetetlen a vágyam. Itt fogok maradni, az összezúzott álmaimmal, a poros kis Heathcote-ban.
Nem tudtam megítélni, hogy hallotta-e a
Ha Luke Hemmings felbukkant, akkor sok dolog történt egyszerre. De egyik sem végződött jól. Csendben voltunk, nem volt beszédes, mint amennyire gondoltam. Eric kitöltötte a csendet, és így az agyam sötét kis zugaiba űzhettem a gondjaim, azonban Luke nem tett így.
A csend kellemes volt a közelében, de nem bírtam a gondolataimmal. Az agyam túlpörgött, és szinte pánikrohamot kaptam a sok gondolattól. Hagyd már abba Danielle! Nem akarod igaz, hogy itt kiborulj az út közepén Luke mellett vagy igen? Persze, hogy nem. Szóval leállítottam magam. Majd otthon kiakadhatok, most nem.
A házhoz érve vettem észre, hogy Maya már itthon van. Megfeszültem, és aggódni kezdtem. Elképesztő módon, de a régi önmagamhoz méltóan ráztam le Luke-ot, és futóléptekkel siettem a házhoz. Nem is csodáltam, ha idiótának nézett, de aggódtam. mit keres itt Maya ilyen korán? Hol van Eric? Épp elértem a lépcsőt, amikor a kert végéből felbukkant Eric. Láthatóan megkönnyebbültem.
- Jesszusom miért remegsz? - komolyodott meg Eric látva az imbolygásom. Megálltam a felső lépcső fokon. Hátra néztem a vállam felett. Luke, a kapujuk előtt állt és engem nézett. Találkozott a tekintetünk, erre gyorsan elkaptam a pillantásom és Ericre néztem. Ő engem figyelt, a szemébe ott volt a levont következtetés. Az állkapcsa megfeszült.
- Hogy értetek ilyen hamar haza? - kérdeztem témát váltva. - Maya?
Eric kifújta a levegőt, jobb lábát a korlátra tette.
- Carl hazadobott minket. Kocsival - válaszolta a cipőjét bámulva. - Maya bent van, Scooby Doo-t néz.
- Köszönöm Eric - sóhajtottam. - Iszonyatos napom volt. Nem sőt...hetem.
- A pszichológia tanár nem gondolta meg magát? - kérdezte fürkésző tekintettel, mire megráztam a fejem.
- És Jackie mit gondol? Nem tudná megpuhítani? - A gyomrom összezsugorodott a pszichológusom említésére. - Tanár és a ...mentorod lévén megérti az indokod. Talán hathatna Sudern-re.
- Nem! - Meglepődtem a hangom élétől. Eric is észrevette, így óvatosan szólalt meg:
- Segíteni akartam - mondta.
Kifújtam a levegőt, és hagytam magam, hogy ellepjen a nyomor.
- N-n-nézd sajnálom, nem vagyok jó passzban. Minden összejött mostanában, és kitör a f-f-frász, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Értékelem amit értem és Mayáért teszel Eric. Tudom, hogy nem könnyű velem, és hidd el, hogy a francba kívánom az apám, amiért ilyen helyzetbe kényszerít. Igazán örülök amit é-é-értem tesztek az apáddal. Kö-kö..
Az érzelmeim hatására már beszélni sem tudtam. Eric észrevette, hogy elértem a pontot, amikor nem vagyok képes legyűrni a rohadt dadogást. Egy pillanat alatt mellettem termett és megölelt.


Tuti, hogy őrült. Nem hittem el, amikor egyszerűen köszönés nélkül elrohant. Szó szerint. Kicsit megnyugodt, amint találkozott Eric-kel, de továbbra is úgy viselkedett mint aki bekapott néhány speed tablettát. Hadonászott, szaporán lélegzett a fene tudta mi baja volt. Eric megnyugtatóan beszélt vele. Én meg a verandáról kukkoltam őket. Azt mondtam magamnak, hogy megvárom az unokatestvérem, de arra voltam kíváncsi, hogy mi fog történni. Amikor Eric átkarolta Danielle-t, beléptem, mert ténylegesen kukkolónak éreztem magam. Rögtön a szobámba mentem, és felhívtam Amy-t. Szükségem volt rá.

Az ágyamon heverésztem, és Candy Crusht játszottam, miután abbahagytam a beszélgetést Amyvel. Még volt tíz lépésem, és két gumimacit kellett volna kibányásznom, amikor Eric berobbant a szobámba.
- Seggfej - vágta a fejemhez.
- Mit csináltam? - kérdeztem furcsán. Már nem érdekelt a gumimacik sorsa.
Eric gúnyosan elvigyorodott.
- Soha semmit nem tudsz - vetette oda. Eric-re meredtem.
- Ki is nyögöd vagy itt baszakodsz velem? - kérdeztem. Fontolóra vettem, hogy hozzávágom a telefont.


2 megjegyzés
2015. augusztus 4., kedd
4 posted at 9:21

Trauma
For the love of god, will you bite your tongue - Bring me the horizon // Go to hell for heaven's sake



Danielle betartotta az ígéretét. Hétfőn együtt ültünk ebédkor. Amikor Rachel megjelent, hogy az asztalhoz hívjon, Eric elkomorodott.

– Nem hagyom egyedül Luke–ot – utasította el rögvest.

Rachel megforgatta a szemét.

– Hozd a kutyuskád, mit bánom – vetette oda és visszaszökdécselt az asztalukhoz. Eric rám függesztette a kék szemeit, láttam, hogy tépelődik.

– Ne várakoztasd meg a kis boszorkákat – löktem oldalba.

Eric úgy indult el mintha a világterhét cipelné a vállain. Köszönt a négyfős asztal társaságnak, és leereszkedett Marc jobb oldalára, szemben Danielle–lel. Nekem meg maradt a hely Danielle és Rachel között. Szívesebben ettem volna szusit, mintsem a két boszorka közé ereszkedjek.

Danielle araszolt néhány centit, hogy elférjek. Rachel szándékosan nem mozdult.

Megpróbáltam úgy leülni, hogy ne lökjem le Rachelt, pedig nagyon megérdemelte volna. Danielle kedvtelenül turkálta a salátáját, szinte nem is evett belőle. Marc beszédbe elegyedett Eric–kel, én pedig a szendvicsembe temetkeztem. Sem Danielle, sem Rachel nem vette a fáradtságot, hogy hozzám szóljon. Unottan rágtam, amikor elkaptam Carl pillantását. Az asztal szélén ült, szemben Rachel–lel. A szájába dobott egy hasábburgonyát és jó alaposan megrágta.

– Hogy tetszik a suli, Luke? – kérdezte, mire Rachel megfeszült mellettem. Vetettem egy gyors pillantást a jobbomon ülő lányra. Az arcán düh és hitetlenkedés keveredett. Carl ügyet sem vetett rá, érdeklődve várta a válaszom.

– Hiányzik a régi iskolám – válaszoltam inkább. – Nem igazán szoktam hozzá azt hiszem az itteni dolgokhoz.

Carl megértően bólogatott, és miközben újabb hasábburgonyát szúrt a villájára Rachel–re nézett.

– Mi van már? – sóhajtotta meglátva az arcát. A villáját leengedte és évődő pillantást vetett a lányra.

Tudjátok, azt hittem, hogy amint elhal a beszéd az asztalnál, zavarba jön és inkább a szendvicsének szenteli a figyelmét, de nem. Rachel szeme Carl–ra villant és kiegyenesedett.

– Érdekel bátyuskám, hogy mi van? – kérdezte édesen vigyorogva. Éreztem a hangjában a feszültséget. – Nos, az, hogy nem ezt beszéltük meg.

Carl rám pillantott, majd vissza a húgára. Lemondóan megrázta a fejét és újra enni kezdett. Rachel pedig felkapta a táskáját és kiviharzott az ebédlőből. A szendvicsét érintetlenül ott hagyta az asztalon.

Danielle a vörös lány után bámult, egy pillanatig azt hittem, hogy utána megy, de megeresztett egy halk sóhajt és eltolta a salátáját.

– Szeretné valamelyikötök? – kérdezte alig hallhatóan. Egy pillanatig azt hittem, hogy senki sem hallotta rajtam kívül, de Marc már nyúlt is a saláta után. Megköszönte Danielle–nek.

– Rohadt éhes vagyok – magyarázta majd neki fogott enni.

Carl megforgatta a szemét.

– Két szünettel ezelőtt benyomtál három Snickers–et és percek alatt befaltál egy hamburgert. Esetleg nem szeretnéd Rachel mogyoróvajas szendvicsét is?

Marc szeme felcsillant. Átnyúlt az asztalon és elvette a szendvicset. Danielle kuncogni kezdett, akárcsak Eric. Carl lemondóan megrázta a fejét, amint Marc, a húga szendvicsét kibontotta.

– Undorító vagy – jegyezte meg, ahogy Marc beleharapott a szendvicsbe és a szájába gyömöszölt egy saláta levelet. Még az én gyakorlott gyomrom is felfordult.

– Szóval ma suli után bemegyek a hangszerüzletbe, jössz Carl? – Marc nem zavartatta magát. Nyitott szájjal rágott, a zöldes kenyér massza nagyszerűen látszott. Abbahagytam a szendvics evést, egyszerűen elment az étvágyam.

– Nem – válaszolta komoran és beletúrt a vöröses–barna a hajába. – Háromig vagyok.

Eric szinte azonnal válaszolt, ahogy Marc ránézett.

– Én is.

Marc reménykedve Danielle–re pillantott. Danielle egy halvány mosoly kíséretében megrázta a fejét.

Marc összecsukta a száját és lehorgasztotta a fejét.

Egy pillanatig mérlegeltem, majd megszólaltam:

– Én szívesen elmennék veled. Szükségem van néhány új pengetőre – magyaráztam. Marc izgatott nézett rám. Ha eddig nem is kedvelt, most már barátságosan mosolygott rám.

– Ez klassz Pfluke – csámcsogott, mire Danielle csilingelően nevetni kezdett. Carl oldalba lökte a barátját. Mire az becsukta a száját.



Másnap nem úgy keltem fel, hogy az igazgatóiban fogok kikötni. Persze ki kel így? Gyanútlanul sétáltam irodalomra, amikor az igazgató lecsapott rám. Most sem volt szimpatikusabb, mint amikor először találkoztam vele. Szigorú arcvonással beintett az irodába, sejtem, hogy egész reggel engem lesett. Követtem, és épp azon voltam, hogy egyből tagadjak, vagy várjam meg, amíg megvádolnak. Régen mindig azonnal tagadtam mindent, de a régi igazgatóval könnyű volt lerendezni a dolgokat. Jó fej volt, nem, mint Mr Wade. Amint leültem, Mr Wade rosszalló pillantással meredt rám.

– Miért nem vezettem be az egyenruhát? – morogta és megdörzsölte az állát.

Jobbnak láttam nem válaszolni, így követve a "pofa be"taktikát csendben ültem és vártam, hogy a nyakamba boruljon a bili.

– Tudod miért vagy itt? – Nem válaszoltam. – Esetleg mond neked valamit a Mr Sudern név?

Nem szerettem volna az orrára kötni, hogy igen is sokat mond, csak nem épp, úgy ahogyan reméli. Ha arra kíváncsi, hogy a diákok hogyan emlegetik akkor igencsak sokat tudtam volna mondani.

– Nem – válaszoltam egy vállrántás kíséretében.

– Nem, uram – korrigált, én pedig ismét megrántottam a vállam. Miért van szüksége arra, hogy egy csapat takony kölyök uramozza, hacsak nem önbizalom hiányos az "uram"?

Résnyire összeszűkült a szeme.

– Ajánlom, hogy részt vegyen a következő órán. – A hangja monoton volt, de éreztem, hogy pengeélen táncolok. – A tanár úrra bízom a büntetést vagy akármit is eszel ki számodra. Lódulj, nem akarlak többet itt látni Hemmings...

Vadul pislogtam, mire Mr Wade felém lövellt egy gyilkos pillantást. Felegyenesedtem és kisiettem onnan. Morogva igyekeztem irodalomra. Letoltak, amiért késtem, így begyűjtöttem a sokadik hiányzásom, de egy szóval sem mondtam, hogy hol jártam és miért késtem. Na, még mit nem.

Az érzés milliószor rosszabb volt, mint azt vártam volna. Az agyam ösztönösen a kijárat felé vitt volna, mert nekem kettőkor vége volt az iskolának. Azonban, ahogy a pszichológia terem felé caplattam eluralkodott rajtam kétségbeesés. Kísértésbe estem, de nem akartam, hogy a szüleim tudomást szerezzenek erről. Sejtettem, hogy a "mi megmondtuk" monológ jött volna, és igazán nem hiányzott. Egy óra...Kibírom, ösztönöztem magam, de megálltam a folyosón és megvártam, amíg becsengetnek. A diákok eliszkoltak mellettem, nem akartak késni. Vajon őket is megfenyegette Mr Wade? A folyosó tíz perc múlva kongott az ürességtől. Rávettem magam és lassan az ajtóig sétáltam. Ott hezitáltam, de egy nagy sóhaj kíséretében belöktem az ajtót. Minden pillantás rám szegeződött, a terembe elhalt a zsivaj. Mr Sudern felpillantott rám, majd elmosolyodott. Nagyot nyeltem, egyáltalán nem az a "kedves" mosoly volt, hanem az a "a végsőkig kínozlak majd és élvezni fogom" típusú volt. Majd a pillantásom a legelső padra esett. Az egyetlen üres hely. Nem hiszem el. Vigyort erőltettem az arcomra, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.




– Alkossatok kétfős csoportokat – adta ki az utasítást Sudern tanár úr.

Az órára tévedt a pillantásom. Öt perce csengettek be, és azt hittem, hogy nem lesz már vége.

A teremben izgatott csivitelés támadt. Székek nyikordultak, ahogy felálltak, hogy elrendeződjenek a klikkekbe. Én csendesen figyeltem, ahogy mindenki megtalálja a párját. Húszon kilencen vagyunk, így valakinek mindig nem jut pár. Az elmúlt években mindig volt párom, de ahogy elnéztem a rendeződést rájöttem egy nyilvánvaló dologra. Nekem nem fog jutni pár. Beletörődve dőltem hátra és a pszichológia tanárra nézem. Hónapokkal ezelőtt nem volt ilyen problémám. Utáltam a pármunkát, azt hittem, hogy soha többé nem kel majd csinálni. Főleg nem a vége felé. Eddig valahogy kibírtam.

– Akkor megvagytok – dörzsölte össze a tenyerét, de megakadt rajtam a szeme. – Danielle, neked nem jutott társ? – kérdezte a nyilvánvalót, ennek ellenére megráztam a fejem. – Nos, akkor segíteni fogsz nekem.

Erre kuncogás támadt, amitől felment a pumpám. Előre dőltem és a tenyeremre támasztottam a fejem.

Sudern tanár odasétált és azt kezdte magyarázni, hogy mi a feladatom. Nem sikerült még rátérnie a lényegre, amikor kopogás hallatszott és nyílt az ajtó. Luke lépett be rajta. Azt hittem, hogy kiesek a padból. Reméltem, hogy csak betért, mert valamelyik tanár átküldte, de Mr Sudern melegen a belépőre mosolygott.

– Hemmings, soha jobbkor – hagyta el a padom Sudern tanár úr szinte megkönnyebbülve. – Jöjjön ide. Danielle, itt a társa.

Luke vigyorogva sétált be a terembe és lehuppant mellém. Nincs itt két hónapja, de már mindenki tudja a nevét. Érdekes módon a szürke kis egereket senki sem veszi észre, ha nem követnek el orbitális hibát. Mint például a cicákkal akarnak játszani. Tiffany előszeretettel emlegette a gonosz sleppet vadmacskaként, szóval helytállónak tűnt ez az átvitt értelmű feltételezés.

Luke lepottyant mellém, a szék nyikorgott a súlya alatt. Szinte hitetlenkedve néztem rá.

– Szia! – villantott rám egy mosolyt. Engem nézett és a reakciómon szórakozott. Nem tudtam összeszedni magam annyira, hogy számon kérjem. Eddig hol volt? Most mit csinál itt? Ehelyett becsuktam a szám, és a kezembe vettem a tollam.

– Oh Danielle látom, hogy majd' meghalsz az elfojtott kérdéseidtől – forgatta meg a szemét. Közelebb hajolt és a kezével eltakarta a száját.

– Képzeld ellógtam minden egyes órát. Bizony. És hát Mr Wade tudomást szerzett róla, hogy nem vagyok kettőtől iskolában, szóval ma itt vagyok. Izgi mi?

Eric említette, hogy Luke előszeretettel ellógja az olyan tárgyakat, amik untatják. Nem akartam tudni, hogy mennyiről lóg el.

– Muszáj pont most órára jönnöd? – kérdezem felvonva a szemöldököm. – Erictől tudom, hogy nem épp a kedvenc tantárgyad.

– Nem volt jobb dolgom – vonta meg a vállát. A mozdulatából sütött a hanyagság, amitől viszketni kezdett az orrom hegye. Megcsóváltam a fejem és előre fordultam. Egészen addig a táblát bámultam, pontosabban a feladat vázlatát, amíg Luke nem kezdett zörögtetni és mocorogni, amitől az egész asztal mozgott.

Előszedte a füzetét és a könyvét. Nem hittem el, hogy matekot hozott. Majdnem felnevettem, de még idejében sikerült elfojtanom, így csak egy horkantás lett belőle. Luke megállt a mozdulat közepén.

– Mi az? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

A tanár elkezdett magyarázni, legfőképp a túlbuzgók kérdéseire válaszolt. Nem igazán érdekelt, hogy mit okoskodnak a többiek, ha úgy is elmondja amint befejezte a vázlatot.

– Te tudod egyáltalán milyen óra ez? – suttogtam, kényszerítve magam, hogy ne kezdjek nevetni.

– Matek – körbenézett, hogy megerősítést nyerjen. – Nem matek. Akkor mi?

– Pszichológia – válaszoltam. – Igazán nagyszerű, jobb lett volna, ha egyedül maradok.

– Szerintem is – süllyesztette el a táskájába a matekot.


Sudern jobban ki sem tudott volna tolni velem. Feljegyzéseket kellett készítenünk társunk nonverbális, és paraverbális kommunikációjáról. Olyan átkozottul nehéz lesz Luke–kal!

A tanár kiosztott korlapokhoz hasonló papírokat, amit ki kellett töltenünk, a hátára pedig megírni az észrevételeket. Milliónyi tennivaló akadt volna, ha végre felébredtem volna a kábulatból.

– Tehát leírni és elkülöníteni a jeleket, és megmagyarázni őket! Az óra végén jegyet kaptok.

Többen nem örültek az óra végi díjazásnak. Köztük Luke sem. Én még mindig elképedten meredtem a kezembe tartott lapra, szinte idegennek tűntek a szavak, amiket nagyon is jól ismertem. Az óra vészesen haladni látszott.

– Egy órára jövök be és azon is jegyet kapok... – csóválta a fejét és lemondóan az asztalra feküdt.

Sértett, hogy azt gondolja, hogy nem lesz kitűnő a jegyünk. Azonnal észhez tértem a kábulatból, és megacéloztam magam. Elővettem az operatív énem és készen álltam munkához látni.

– Ha velem vagy, akkor a legjobb jegyet kapsz. Világos?



Név: Luke Hemmings, kor: 18.



Gyorsan töltöttem ki az általános adatokat. Láttam azonban, hogy Luke gondban van. Nem hittem el, hogy a francot szöszöl még az első oldalon, amikor a neheze még hátra van.

Közelebb hajoltam, és megpróbáltam ignorálni Luke étvágygerjesztő illatát. Hamar kiürült az agyamból az illata, amint megláttam a lapot.

– Tényleg csak azt tudod, hogy Danielle a nevem? – olvastam le a kitöltött adatot. – Ha egy órára járunk, akkor valószínűleg egy korúak is vagyunk.

Luke – kis segítséggel – kitöltötte. Tíz percet vesztettünk azzal, hogy a szájába rágtam a feladatot. Olyan kevés időnk volt!

– Nézz rám, és meg ne mozdulj, amíg nem szólok.

Luke engedelmesen rám emelte a tekintetét. Vadul körmöltem a jeleket és azok jelentését. Luke megunta húsz perc után, a csendet, így közel hajolt, és olvasni kezdte. Megforgattam a szemem.

– Szóltam, hogy megmozdulhatsz?

Luke azonban nem hatódott meg. Szemei oldalirányba mozogtak, ahogy olvasott. Beharaptam az ajkam.

– Mi az, hogy "pupillatágulás"? Meg, hogy feltehetően izgalmi állapot, vagy drogfogyasztás eredménye? – Luke várta a válaszom.

– A pupilla négyszeresre is megtágulhat – kezdtem halkan. Összpontosítottam, hogy ne dadogva mondjam. – Flörtölésnél gyakori jelenség. Na meg, ha drogot fogyasztasz.

– Vagy simán ilyen a szemem?

Megráztam a fejem. Ha ilyen is, akkor mit írok a lapra? Nem akarom a szükségesnél tovább bámulni.

– Máskor. Nem. Ilyen. – tagolnom kellett, mert éreztem, hogy dadogni fogok. Nem akartam Luke előtt dadogni. Ez még a szokásos dadogásnál is megalázóbb volt, és ez ahhoz vezetett, hogy csak dadogtam. A lehető legintenzívebben és érthetetlen módon.

– Nem tudom, hogy szomorú legyek, vagy boldog. – Kérdőn néztem rá, mire rám vigyorgott. – Tudod, hogy mekkora a szembogaram, ami azt jelenti, hogy igenis bámulsz. A másik, meg, hogy drogot fogyasztanék...nos, nem csípem a tudatmódosító szereket. Világos?

Luke is nekikezdett írni, ami valljuk be felkeltette az érdeklődésem. Arra számítottam, hogy valami marhaságot ír, hétköznapi nyelven, vagy valami értelmeset. Egyikben sem volt igazam.

– Mi az, hogy dadogás, túl sok információ felvétele? Vagy esetleges mély trauma? Érzelmi zavarodottság – csattantam fel, úgy éreztem jogosan. – Ez túlmegy minden határon Hemmings.

Úgy éreztem, hogy lelepleztek, nem bírtam tovább.

Felpattantam és kiviharoztam a teremből. Tettem magasról az órára, a tanárra, és főleg Luke–ra.

2 megjegyzés
2015. július 28., kedd
3 posted at 10:59

Erőfeszítés a békéért

And who I am today is worse than other times,
You don't know what I've done, I'm wanted and on the run. - Message Man



Nem tudtam szabadulni Eric szemrehányó pillantásaitól. Minden reggel érzékeltette velem, hogy mekkora seggfej vagyok. Dani kerülte Eric társaságát, ami nekem volt köszönhető. Nem éreztem magam annyira bűnösnek, egyszerűen lepergett volna rólam, ha otthon vagyok. Azonban nem voltam otthon, és sajnáltam Ericet. 

Néha kezdett betegesen sok lenni ez a Danielle, Eric téma, így szándékosan nem foglalkoztam vele. 



Nem volt időm mindig Ericen és Danielle–n tépelődni, mert így a félév kellős közepén a tanárok elvártak bizonyos dolgokat. Mint például, hogy tanuljak. Nevetségesnek találtam, hogy mennyire komolyan veszik. Az egyetemről harsogtak, és totálisan kikészítettek. A másik sulimba teljesen mindegy volt, hogy milyen tanuló vagyok. A pénz beszélt, az egyetemi helyem már megvolt. Nagyon szerettem volna otthon lenni, mert minden olyan könnyű volt. Az iskola, a banda, Amy…Azonban ahogy elnéztem, a heathcote–i iskola keresztbe tett. Ha megbuktatnak, nincs az a pénz amiért Ms. Leeks megkedvel és megkegyelmez. 

Egészen eddig őt utáltam a legjobban. A legjobban a zenetanárom kedveltem, ami nem volt meglepő. Nő létére – semmi szexizmus–, tökéletesen rendet tartott az osztályban. Annyi hangszeren játszott, hogy a két kezemen nem tudtam megszámolni. A jókedve magával ragadó volt, könnyen megütötte a közös hangot a diákokkal. Teljesen lenyűgözött. Eric nem volt hasonló véleményen. 

– Manipulál mindenkit – morogta, az óra után. – Csodálkozol? Ő az iskola pszichológusa. Dani ki nem állhatja. 

Ericre kaptam a tekintetem. Utáltam a pszichológiát. Felesleges és unalmas tantárgy volt, Eric pedig tudta ezt jól. Valószínűleg ezért csúszott ki a száján. 

– Danielle pszichológushoz jár? – Rick, a haverom tuti benyögte volna, hogy a csaj megfutott. Dili dokihoz járni márt ilyen korán? Mondjuk ráfért, ha nagyon őszinték akartunk lenni. Fura volt a viselkedése.

Eric gyorsított a léptein. Persze, hogy rögtön dobni akarta a témát. Utána eredtem, nem törődve azzal, hogy azt hiszik, hogy megőrültem. 

– Tanítja – terelte a témát, de láttam, hogy a fején találtam a szöget. Kicsit fájt, hogy nem bízik meg bennem annyira, hogy megosszon ennyi részletet velem, elvégre rokonok vagyunk vagy mi... Szóval egy fokkal jobban utáltam Danielle–t. Eric olyan feszült és távolságtartó lett, ha erről a dadogós csajról volt szó, hogy felment a cukrom. 

– Miért vagy ilyen, amikor róla van szó? – kérdeztem komoran. Igyekeztem lépést tartani vele. 

– Ilyen? – kérdezte fesztelennek mutatkozva. – Egyszerűen csak az zavar, hogy a két ember, akit a legjobban bírok, így állnak egymással. Választanom kellett te vagy ő. 

Furcsán pillantottam Ericre. Mi van? 

– Jártatok? 

Eric felnevetett. Nem tudom, hogy azért–e, mert a gondolat abszurd volt, vagy ennyire vaknak tűntem. 

Danielle és én? – kérdezte szórakozottan a semmibe bámulva. – Nem, nem. Ő még egy menő. Még ha trónfosztott is. Én egy hatos vagyok, ő meg egy tízes. 

Felhorkantottam, Eric pedig felém fordult. Pillantása nem volt kedvesnek mondható. 

– Miért vagy ennyire elfogult vele kapcsolatban? – kérdeztem, ahelyett, hogy megjegyzést tettem volna Danielle–re. Ösztönösen undorodni kezdtem már a neve említésétől is. 

Eric felsóhajtott. Befordultunk a sarkon, az angol terem felé. 

– Danielle a legjobb barátom volt. Tudod, hogy mielőtt felkapta volna a fene nagy népszerűség. Én tényleg megértem, hogy muszáj néhány elvárásnak megfelelnie, de már nem az a lány volt, akit szerettem. 

Némán vártam, hogy folytassa. 

– Egyszerűen eltűnt – tűnődött hangosan. – Vagy talán soha nem is létezett. Mindegy is. Barátok vagyunk, de már nem olyan, mint régen. Te is sejted, hogy trónfosztott lett, így be kell érnie velünk – vonta meg a vállát. 

Váratlanul megállt a terem előtt. Benéztem a félig üres osztályterembe, majd Ericre pillantottam. Olyan furcsa ő is. 

– Milyen órád lesz? – kérdezte hirtelen témát váltva Eric. 

Majdnem zavarba jöttem. Csak majdnem. 

– Semmilyen – hazudtam könnyedén. 

Pszichológia volt, amit nem a zenetanárnő tartott. Szóval nem volt kedvem bemenni. Már egy hónapja itt voltam, és rendszeresen kihagytam az órát. Semmi gond nem volt belőle. Szóval most sem lesz. Ericnek fogalma sem volt, hogy minden szerdán ellógom az utolsó órát, és igyekeztem, hogy ez így is maradjon. 

– Nos, akkor találkozunk otthon – búcsúzott gyanútlanul. 

Belépett a nyitott ajtón, majd váratlanul visszafordult. – Figyelj Luke, én téged választottalak. Esetleg ha felmerült volna benned a kérdés. 

És becsukta maga mögött az ajtót. Gyötrődötten indultam haza. Miért nehezíti meg a dolgom? 



Akkor döntöttem el, hogy beszélek Danielle–el, amikor láttam őket együtt hazajönni. A ház előtt álltak és elég nyomorultul néztek ki mindketten. Eric felpillantott az ablak felé. Nem mozdultam. Danielle követte a pillantását, és rögtön elkomorodott. Intett Eric–nek és besietett a házba. Eric ott maradt és Danielle után bámult. Sütött róla, hogy lassan kikészül. 

Felhívtam a bátyám, hogy tanácsot kérjek, nem akartam teljesen elkúrni, még pedig mindig ez lett a vége, ha megpróbáltam helyrehozni valamit. 

- Jack, hogy kell úgy bocsánatot kérni, hogy nem lesz rosszabb a helyzet, mint eddig? – tettem fel a kérdést, mire harsány nevetést kaptam válaszul. 

- Pénzzel – vihogott, apám komoly hangját imitálva. – Egy Hemmings nem kér bocsánatot Luke! 

Máskor viccesnek találtam volna, hogy apa pontosan így beszélt, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy a Hemmings hagyományokat taglaljam. Fáradtan megdörzsöltem az arcom. 

- Jack halálosan komoly vagyok – morogtam, hogy végre komolyan vegyen. 

Abbahagyta a nevetést, és kifújta a levegőt. 

- Őszinte vagy, de nem azon a módon, ahogy szoktál. És kinyögöd, hogy bocs. Nem igazán van módja Luke. Ha nem szívesen kérsz bocsánatot, akkor ne kezdj magyarázkodni, hanem csak mondd ki. Soha sem könnyű bocsánatot kérni. De csak ez erős emberek képesek rá. 

- Mióta vagy ilyen bölcs Jack? – kérdeztem hitetlenkedve. 

- Tudod Facebookon az idézetes oldalak jó mesterek. Csak szelektálni kell – válaszolta fojtott hangon. Nem kellett sokáig várnom nevetésben tört ki. 

Amikor leraktam a telefont, rájöttem, hogy egyáltalán nem segített ez a beszélgetés. Van miért bocsánatot kérnem? Nem, nincs. Akkor meg mi a francot kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön. 



Szóval másnap hajnalba keltem. El akartam kapni Danielle–t, még futás előtt. Nem vagyok korán kelő, Eric, remélem, értékeli az áldozatom. Komolyan még a nap sem kelt fel. Beleléptem a cipőmbe és lerobogtam a lépcsőn. 

Amikor kiléptem azonnal észrevettem, hogy nyílik a szomszédos ház ajtaja is. Danielle, egy elnyúlt hosszú ujjút viselt, a haját lófarokba kötötte. A nadrágja rátapadt, de nem váltott ki belőlem semmit. Csak dühöt. Megigazította a fülében a fülhallgatót és elindult. Nem akartam halálra ijeszteni így lassan én is elindultam. Épp úgy sétáltam, hogy hamarabb kiérjek a járdára, mint ő a házunkhoz érne. Amikor észrevett a szeme tágra nyílt, de semmilyen más érzelem nem tükröződött rajta. Lelassított és vetett rám egy furcsa pillantást. Az inkább egy „dögölj meg” nézés volt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy ennyire irritálom. 

– Beszélhetnénk? – kérdeztem a házlépcsője fele intve. Danielle a szemeivel az útra intett. Majd nyújtózott egyet. 

Majdnem felröhögtem. 

– Kizárt, hogy rohanjak utánad – ellenkeztem. Erre megvonta a vállát és elindult. Bekapcsolta a zenét, majd vetett rám a válla felett egy kihívó pillantást. 

Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Danielle alakja egyre távolodott, én pedig zsörtölődve léptem be a házba, majd visszaájultam az ágyba. Eric alig tudott kirángatni nyolc előtt. 



Az iskolában persze nem láttam Danielle színét. Hallgattam a sikertelen próbálkozásomról, nem ismertem volna be, hogy egy hülye liba kikészít. Ehelyett megpróbáltam beilleszkedni. Lassan csak felvettem az itteni ritmust, de nem éreztem magam oda valónak. Most végre tudtam néhány srác nevét, és nem felejtettem el a hozzátartozó arcokat sem. Egyre többen köszöntek, és egyre több embert mondhattam a haveromnak. Minden nap szándékosan megfeledkeztem a reggeli kudarcokról, és este megpróbáltam elfojtani a késztetést, hogy felkeljek ismét és megpróbáljam. 

A következő hetekben ugyanaz a jelenet játszódott le hajnalba. Felkeltem, megvártam Danielle–t, és megkérdeztem, hogy beszélhetünk–e. A legtöbbször meg sem állt, hogy elmondjam, mit akarok, rendíthetetlenül futott. Máskor pedig a fülében bömbölő zenével megállt és pimasz vigyorral figyelt. Háromszor kezdtem neki, de egyre csak ingerültebb lettem. Láttam, hogy figyeli a szám, hogy leolvassa, mit akarok, de nem érdekelt. Odaléptem és kirántottam a füléből. 

Ha megszeppent sem mutatta. Olyan átkozott jól titkolta az érzelmeit! Ez bosszantott a legjobban. Olyan volt mintha a fallal beszélgetnék. Sejtem, hogy gonosz ribanc örökség. Olyan arc mimikája volt, mint Kristen Stewart–nak. 

– Ha azt mondom, hogy beszélünk, akkor azt csináljuk – morogtam a szemeibe nézve. 

Danielle ajkán gúnyos mosoly terpeszkedett. 

– Majd ha én mondom – vetette oda és meglépett mielőtt kinyöghettem volna valamit. 

Sok csúnya dologra gondoltam, miközben Danielle ismét meglógott előlem. 



– Azt hiszem, hogy ha beszélni akarsz, akkor futnod kell. – A hang irányába fordultam. Joe bácsi a verandán állt és a reggeli kávéját iszogatta. 

– Na, még mit nem – dünnyögtem és besiettem, rá se nézve Joe bácsira. 

Délután mégis futócipőt venni mentem és nem haza. Hazafelé sétálgattam, a kezembe az új cipőmmel, amikor észrevettem Rachelt. Megpróbáltam kikerülni, de észrevett. 

– Oh, seggfej – üdvözölt. – Merre? 

Rohadtul nem tetszett a hangneme és a becézései. Az iskolában Rachel miatt Dani megközelíthetetlen volt. Az egész flúgos bandától kirázott a hideg. 

– Rachel – a lehető legmegvetőbb hangomat használtam. – Meglep, hogy Dani nélkül látlak. 

Persze, hogy olyan dühös lett, hogy pipacs vörös lett a képe. Talált a hajával. 

– Meglep, hogy szinte rávettem Danielle–t, hogy végre ne hagyjon faképnél. De csak szinte – látványosan felsóhajtott és Danielle–hez méltó megvető pillantás kíséretében elindult az úton. Bakker, az utolsó esélyem épp most dübörög el a Roseberry utcán. Szitkozódni kezdtem, de nem siettem Rachel után. 



Szombaton ismét hajnalba keltem, azonban most futásra készen. Nem voltam elégedett az összhatással, de egy sóhajjal nyugtáztam az egészet és lesiettem, nehogy lekéssem. 

Nem úgy ment, ahogy terveztem. Úgy képzeltem, hogy békésen kocogunk egymás mellett, és végre rendezzük a dolgainkat, de koránt sem. Öt perc után már nem tudtam lépést tartani, kifulladtam. Rögtön megálltam. Danielle még csak hátra sem nézett. 

Három napig ez ment. Otthon megszállt módjára keresgéltem az interneten, hogy hogyan tudnék úgy futni, hogy utána nem akarok azon nyomban meghalni. Két órát tippekről olvastam, majd bezuhantam az ágyba. Reggel szinte magamtól ébredtem. Az izmaim sajogtak, olyan helyeken is, ahol abban a hitben voltam, hogy nincs is izom. A lépcsőn lejutni kínszenvedés volt, de ahogy mozogtam, lassan már nem tűnt annyira borzasztónak. A lépcsőn ücsörögtem, amikor Danielle hirtelen felbukkant a ház előtt. Körbenézett engem keresve. 

Akaratlanul is elmosolyodtam. Mintha megérezte volna, felnézett. Feltápászkodtam és ledöcögtem a lépcsőről. Danielle megvárt, egyszerre indultunk. 

Elismerésre méltóan sokáig bírtam. Mármint magamhoz képest. Danielle sokszor gyorsított majd lassított, de nem szólt hozzám, amiért nagyon hálás voltam. A tüdőm szúrt, de tovább hajtottam magam. 

– A francba – szinte kitörtem a nyakam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom. 

Danielle hátra pillantott, majd amikor megbizonyosodott, hogy nem haltam szörnyet, ismét előre fordult. Tíz lépés után pedig a bordám iszonyatosan fájni kezdett. A tüdőmből kiszökött a levegő, azonnal megálltam. Alig bírtam levegőt venni, a látómezőmben apró pontok ugráltak. Összegörnyedten kapkodtam levegő után, minden egyes próbálkozással fájdalom hasított belém. 

– Egyenesedj ki – szólalt meg hirtelen Danielle mellettem. Mögém lépett. 

– Nem...tudok – krákogtam. 

– Muszáj. 

Így hát azt tettem, amit kért, de rohadtul kellemetlen volt. 

– Beszorult a levegő – suttogta. – Várj. 

Nem nagyon foglalkoztatott, hogy dadog–e vagy sem. Lehunytam a szemem és némán könyörögtem, hogy valami csoda folytán úgy tudjak levegőt venni, hogy ne okozzon fájdalmat. Danielle keze a vállamra siklott, majd megragadta a kézfejeim és óvatosan hátra húzta. Kényelmetlen volt, ösztönösen lazítani akartam. 

– Maradj – parancsoltam rám gyengéden Danielle. Úgy álltunk néhány másodpercig, a fájdalom enyhült. Végül elengedte a kezeim, és mellém lépett. Őszinte érdeklődéssel figyelt. Vagy nagyon reménykedett abban, hogy elpatkolok. 


– Jó? 


– Jobb, de még mindig fáj – préseltem ki magamból. 

Legszívesebben összegömbölyödtem volna az utca kellős közepén. Hülye ötleteid vannak Luke! 

Danielle elgondolkodva nézett rám. Végül megszólalt. 

– Tedd a kezed a bordád alá és hajolj előre. Ne... maradj egyenesen. Agghh – sóhajtott és megragadta a jobb kezem. A bordáim alá tette és megszorította. Utánoztam a mozdulatot, Danielle pedig a vállamra csúsztatva a kezét előre döntött. 

– Három mély levegő – utasított. 

Addig folytattam, amíg végre fellélegezhettem. Danielle keze még mindig a bordáimon tartó kezemen pihent. 

– Na? – kérdezte, és hátra lépett. 

– Soha többet nem futok – túrtam a hajamba. Az izzadtság cseppeket letöröltem a kézfejemmel. 

Danielle mindent tudó mosollyal fordult el tőlem. 

– Szóval akkor beszélhetünk? – kérdeztem reménykedve. Ha már ennyit szenvedtem… 

Danielle megfordult, és oldalra biccentette a fejét. Igennek vettem. 

– Szóval Eric–ről van szó – kezdtem, mintha Danielle arca egy kicsit megnyúlt volna. – Én nem akarom, hogy miattam érjen véget a barátságotok. Szóval ne kerüld el, ha vele vagyok. Komolyan. Nézd, én sajnálom, hogy beszóltam, de ilyen vagyok. 

Lassan bólintott, de nem volt meggyőződve. 

– Rendben, de tudod, hogy az emberek mennyi szemétséget képesek az ilyen vagyok, vagy az én véleményem címszó alatt kinyögni? – kérdezte tőle meg nem szokott indulatossággal. – Persze, hogy nem. 

Hátat fordított és teljes sebességre kapcsolva az ellentétes irányba rohant. 


Istenem miért is sikerülne nekem valami jól?

1 megjegyzés